vaskalap

Olyan jó lenne már úgy hazajönni ONNAN, hogy jó volt, hogy beszéltünknevettünkettünkittunkénekeltek, jajképzeld, hát milyenviccesmár...

Így kezdődött ma is. 

Feladatok, dátumok, felírva, igen, megcsinálom, megcsinálja, jó lesz úgy.

Aztán egy születésnapi torta, éneklés, egy arc, ahogy felém fordul a zajban:

- Te, mi is volt az a dal? Amivel Mártit kísértük? Jaj, olyan szép volt, de nem emlékszem, te biztosan tudod...

Hogyne tudnám.

Idézem is két sorát rögtön, az arcon a felismerés, igen! Ez volt az! Aztán már csak a könnyek csorognak finoman...

-------.----------------------------------

Bicajozok haza az estében, az esőben, félreállok egy sötétebb helyen, nem lehet úgy tekerni, ha nem látsz.... 

A karmát mondom magamban, hogy biztosan kiegyenlített, hogy már biztosan itt van újra, és csak a jó jön át, csak a jó jut neki, hogy megszületett már, hogy...........................................................

Ömlő könnyek, fájdalom.......meddig még???? 

Meddig?

Miért nem ült ott mellettem ma este? Hol van? Hol volt? Miért nem ott? Velem? Velünk? Ötletelni, feladatot vállalni, összenézni, nevetni? Készülni, tervezni? 

Miért nincs ott puhítani az én reál fejemet, lecsiszolni az éleimet? Miért nem segít? Miért nem.....???

Azt szeretné, ha nevetnénk. 

De sírunk.

Még mindig.

Arra ébredtem valamikor éjjel, hogy ülök az ágy szélén, matatok a lábammal a papucsomért, hogy elinduljak Bé szobája felé, hogy megsimogassam, megnézzem ott van e, és biztosítsam róla, hogy szeretjük és soha, senkinek nem engedjük, hogy bántsa. 

Álmodtam előtte, borzasztó rossz volt.

Arról szólt, hogy olyan világban élünk, ahol szelektálják a gyerekeket, nem tudom milyen elvárások alapján és Bé nem ütötte meg az idióta mércéjüket. Állt ott velünk szemben, szomorúan, beletörődve és indulni akart a .... a nem tudom hová, de eltűnt volna az életünkből, de még az életből is. 

Aztán - szerencsére - magamhoz tértem annyira, hogy rájöjjek álom volt csak.

De reggel azért, mikor megjelent a hosszú lábain, álmosan, ledobva az iskolatáskát, nagyon boldog voltam. Közel mentem hozzá, de csak a hátát simítottam végig, hogy tudjam, érezzem megvan, ott van, nem fenyegeti veszély, finoman, mellékesen, hogy ne ijedjen meg.

Még tőlem se.

Ültünk a tűz mellett a parton, néztük a csillagokat, halkan beszélgettünk. Néha még nevettünk is csendesen.

Felemlegettünk téged is. 

Elhoztuk a sampurvasat, jó szolgálatot tett halsütéskor. 

Felemlegettem a buddhát a ladikban, a narancssárga szoknya gumis derekával a nyakában, ahogy megpróbálja nevetés nélkül végigmondani, hogy Ommmmmmmmmmmmmmmm, de nem megy, mert eszébe jut, hogy ezt úgy kell(?), hogy a "nunid is belerezegjen".

Hites azt mesélte el, hogy nem vett a múltkor színesborsot, pedig ha te ott lettél volna, akkor biztosan leveszi a polcról. 

Aztán koccintottunk és megöntöztük a homokot meggyborral.

Nem sírtunk.

Azt hiszem. 

Napok óta próbálom megfogalmazni. 

Öten voltunk. De nem érdekelt, nem jutott el hozzám. A hitest és magamat figyeltem.

Egy hullámhosszon lenni, de nem feltétlenül ugyanazt gondolni.

Összenézés nélkül is tudni.

Elviselni. Megérteni.

Elengedni. Ragaszkodni.

Engedni.

Felnézni. 

Kinevetni.

Békében lenni.

Megegyezni.

Az ő kedvéért megtenni.

Az én kedvemért megtenni.

Örülni.

Érezni.

Elismerni.

Elfogadni.

Támogatni.

Szeretni.

Jó.

----------------------------------------------

Félni.

Nem tudok olvasni. Elterveztem egy jó kis csendes, fotelban henyélős, olvasós vasárnapot, de nem megy.

Délelőtt engedtem a késztetésnek és elkezdtem összehordani a nagyszobába a túramotyót. Három perc alatt kupi lett, most is az van, de ennél nagyon kupi csak a fejemben képződött. Na, ezért nem tudok olvasni. Asimov nem érdemli meg, hogy miközben hősei bőszen keresik a Földet, én azon vegyem észre magam, hogy kettőt lapoztam már, de hogy mi volt közben????? 

Az nem állapot, hogy leteszem a könyvet, elmegyek a műanyag tányérokért, beviszem a nagyszobába, visszaülök, olvasok (muhaha) és az jár a fejemben, hogy a rondadevízálló cipőt el ne felejtsem elrakni, zokni is kell, legalább kettő, mi a fenében aludjak majd, hűvösek lesznek az éjszakák az előrejelzés szerint, és milyen praktikus a kishordó, nem kéne még egyet venni? 

Aztán adok egy esélyt magamnak, elheverek a kanapén, vasárnapi egyórás szundi, az tök jó, szép terv volt, muhaha. Mert megy tovább a szalag, ötletelek, most éppen azt, hogy menjünk majd el a hitessel egy napra a ladikkal felfelé, arra még nem nagyon voltunk, csavarogjunk, és akkor oda mi kell majd, horgászcucc, kaja, kávé, naptej, kalap, víz....

Csak bámulok bele a szobába, de nem látok semmit, mert az aranyzöld víz van a szemem előtt, meg a változékonyságában is állandó part.

Közben napoztatom a napelemet az ablakban, hogy teli legyen, telefon nélkül nem maradhatunk, kell a külvilág is, amennyit be akarunk majd engedni. 

Nézem a listákat itt a laptop mellett VENNI, ELRAKNI néven futnak.

Az a szabály, hogy addig lehet olyan kérdést feltenni, ami azzal kezdődik, hogy Elraktad a ...? amíg itthon be nem csukjuk a kaput magunk után. Utána TILOS. 

Így aztán délelőtt faggattam a hitest, hogy mit szeretne másképp, milyen ötlete van, most mondja, legyen idő felkészülni.

Ja! Az idő.

13 nap múlva megyünk...

Most én beszélek, figyelj rám.

Elmentünk, ahogy meghagytad, ittunk rád, meggybort. Sokfélét, mert mindenkinek fontos volt, hogy hozzon. Hazait, régebbit, újat.... 

Leültem a töltés tetején, remegő lábbal, szívvel, leültem, hogy majd emlékezünk, hogy majd....

Mit akartam? Mit akartál? 

Láttalak. Ahogy csacsogsz, ahogy nevetsz, ahogy a poharat tartod, de közben a tekinteteddel a lányokat keresed. Aggódsz értük. 

Láttalak, de nem voltál ott. Éreztelek, de akkor sem voltál ott.

Éreztem a védőernyőt, amit azok bocsátottak ki akik a hátam mögött voltak, akik leültek mellém, szó nélkül, érintés nélkül. Csak voltak. Ők voltak. Vannak.

Zsepit is kaptam. Szó nélkül.

Meddig bőgök még? Meddig fáj még ennyire?

Meddig üt még szíven ENNYIRE  a férjed kezén a két jegygyűrű? Mennyire fáj még felemlegetni, hogy igen, itt csúsztunk le  a hóban a töltésen két anya szemeteszsákokon egy télen? Itt, pont itt.Te nem jöttél olyan hosszan, mint én, hamarabb elakadtál, aztán csak eldőltünk a hidegben és nevettünk az estébe....

A hátam mögött beszélgetés indul, óvatos, halk, érzem a tapintatot. Felállok végül én is, menni kell tovább, de ott az üres pohár középen a fűben, és megint csak bőgni kell....

Felveszem, a következő körben öntök az enyémből, méricskélek, felezek hosszan, hát elosztjuk, mint ......

A tiédet kiöntöm, bele a fűbe, neked, buta dolog, hátha nem látja senki, csak te.

Azt hiszem hisztérikus állapot az, mikor egyszer elszomorodok, aztán meg felnevetek. egy délután, sütés közben.

Így megy ez.

Készülök a vasárnapi ESEMÉNYRE, készül a sóstangli.

És eszembe jut, hogy RÉGEN ilyenkor diós habkiflit sütöttünk, soktepsiszám, egész délután-este, és utáltam, mert nagyon meleg volt a konyhában, hát ki az a hülye, aki kánikulában egész délután süt??? De aztán meg jó volt, mert egy kicsit előbuli is volt ez, a fiúk is segítettek, beszélgetés, nevetés, mesélés...

És akkor most hiányzik ez a buta diós habkifli, ami semmi más csak tojásfehérje, sok cukor, kicsi citromlé, dió. Meg most már emlék is.

Gondolkodás ellen zenét kapcsolok be, jó hangosan, egyedül vagyok, senkit nem zavar. Ablakok nyitva, énekelek is, aztán felnevetek: Így mulat egy magyar libsi! 

Aztán picit megint elfog a szomorúság, mert ennek a társaságnak a koncertjén Mártival voltam először. Kíváncsi lettem rájuk, rávettem, hogy elmenjünk, hát elmentünk. Erről meséltem már. 

Rájátszás

Prognózis: holnap jó lesz, vasárnap napközben meg húzós.

Este pedig iszunk Mártira a töltésoldalban egy pohár meggybort.

Csavargás.

Jó lesz.

...hogy az utóbbi időben Mártiról szóltak a bejegyzéseim.

Az nem igaz, hogy az ő emléke tölti ki a napjaimat, viszont most is teknősbéka arcom van. Szűk a szemem, ráncolom a homlokom, rágom a szám szélét. 

Éppen azzal foglalom el magam, hogy elhitessem végre magammal: meghalt. 

Egyedül vagyok (hites dolgozik, gyerek az emeleten kamaszodik), megy a tévé, benne EB, én meg valahol ezeken túl, jó messzire, benne a fejemben. Bambulom az ablakon a tévé tükörképét, nézem, ahogy egyre sötétebb van kint. A tegnap kinyílt sárga rózsa még látszik, a láncos virágok szinte már nem.

Terelem a figyelmem, mindhiába.

Ma délután azon járt az agyam, hogy ugye méltósággal bántak a testével, ugye vigyáztak rá, ugye nem bántották akár csak szóban is, mert kövér volt (plusz víz), és ezért nehéz is. 

Ugye tudták, hogy mennyit küzdött? Ugye értették, hogy miért akkora amekkora? Ugye megfésülték a haját, mielőtt a kemencébe került? Vajon tudták, hogy szereti a padlizsánkrémet és megkóstolt mindent, ami új volt neki? És azt, hogy még februárban GONDOSKODOTT róla, hogy legyen a férjének fekete öltönye? Látták rajta, hogy féltőn óvta a lányait, viszont buzdította őket az önállóságra? Hogy szeretett elmenni mindenféle programra, ami a faluban volt? Hogy korán kelt, korán feküdt; ha jól érezte magát, akkor főzött, lekvárt is, sokat? Hogy bárkivel bármikor tudott beszélgetni, kapcsolatot teremteni? Mosolyogni, érdeklődni, figyelni? Hogy tudta magáról, hogy nem okos (de), de nyitott volt minden új információra, nézőpontra? Hogy művészien bánt a gyerekekkel, azonnal megtalálva velük a hangot, a közös hullámhosszt? 

Tudták, hogy borzasztó nagy veszteség a halála, hogy nagyon értékes ember volt? 

Tudták?

Nem jön.

Nem megy.

Nem lóbál szatyrot.

Nem nevet.

Nem fintorog.

Nem kér.

Nem ad.

Nem süt. 

Nem hoz.

Nem visz.

Nem kóstol.

Nem beszél.

Nem ír.

Nem hív.

Nem ül ott.

Nem találkozunk.

Nem megyünk.

Nem tervezünk.

Nem sütünk. 

Nem kártyázunk.

-------------------------

Nem élünk.