Olvasó ember vagyok, nagyon sok mindent könyvből tanulok meg: Többnyire nem tudatos tanulás ez, inkább csak beépülés. Annál szilárdabb. 

Ma egész nap mantrázok, mióta csak felébredtem. Megy a fejemben a szöveg:

"Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.
(Bene Gesserit - Félelem elleni litánia)"

Ez. A Dűnéből. 

Tegnap olyan elementáris félelemmel találkoztam, mint régen nem, vagy talán még soha. Olyan mély, erős, pusztító félelemmel, amivel szemben csak tehetetlenül lehet állni. Nincs az az ölelés, simogatás, nyugtató szó, ami akár csak picit enyhíthette volna.. 

Kívülről nézve is borzasztó volt.

Nagyon-nagyon remélem, hogy mára, mikorra újraépültek a gátak a fejben-lélekben, visszacsukódott ez a félelem egy vaspántos ládába. Remélem, hogy újra felemelkedett a fej, és elég az a bátorítás, amit én nyújtani tudok, elég az a támasz, amit oda tudok tenni. 

Fáj látni a meztelen lelket. 

És felmerül, mert mindig felmerül, hogy mit tudok segíteni, hogyan lépjünk tovább ebből a kínzó állapotból, együtt. Hogyan éljünk ezzel a tudással, ami van. 

Tegyük le azt a vaspántos ládát egy sarokba, néha poroljuk le, kerülgessük, tegyünk rá virágot, könyvet, teásbögrét? Mert kidobni nem tudjuk, ez biztos. Viszont nem foglalhatja el az egész szobát, mert akkor más nem fér be. AKARJUK, hogy más is legyen bent. Legyen ez a szoba nagy, hogy a láda minél kisebb helyet foglaljon el benne. 

Jó?