- Senkinek nem szabadna addig meghalnia, míg át nem adta betűről betűre azt a tudást, aminek csak ő a birtokosa.

Erre gondoltam tegnap, amikor arról méláztam, hogy újra megpróbálom anyósom kalácsát megsütni ma. Számolgattam a hozzávalókat, tettem hozzá, elvettem, aztán leírtam amit kigondoltam. Tojás nem volt benne.

Most összeállítottam a tésztát. Kel. 

És kitaláltam, hogy teszek bele tojást is. Mondjuk kettőt. Mentem a hűtőhöz, vettem ki a tojásokat a tartóból és az egyiket elejtettem. SOHA nem szoktam. 

A. felnézett és egy ifjúkori emlékére utalva csak annyit kérdezett: behívjuk a kutyát?

Ha hiszünk benne, akkor anyósom verte ki a kezemből, mert nem kell bele. Ha nem hiszünk, akkor kiveszek még egyet, újra és csakazértis. 

Az a bajom csak, hogy ha kalácssütéskor itt van, akkor máskor is, és látja azokat a dolgaimat amikre amúgy nem vagyok büszke. Ezt a problémát úgy lehet megoldani, hogy hiszek benne, hogy csak akkor van itt, mikor intenzíven gondolok rá, nem csak úgy eszembe jut. Mint pl tegnap, mikor próbáltam felidézni hogyan is csinálta A Kalácsot. 

Egy tojást tettem bele végül. Szerintem ezt üzente.