Hát sétálunk reggelente. Illetve....
Szóval odaérek a melóba, a kutya már hangosan nyüszítve fogad, körültáncol, igyekszik nem túl zavaró lenni, de pisilni már ne menjek el, bírjam ki, azt lehet az erdőben is, neki legalábbis nem okoz gondot, nyúljak már a fogas felé!!!
Ma már tudja mit jelent az apró rántás a pórázon, meg a LASSAN vezényszó, bár a lassan is relatív.
Azért azt már elértem, hogy nem röpülök a madzag végén a kapuig, helyben fut míg körülnézek az út szélén, de a gyep közepén már robbanna. Megállítom, odahívom. A karabiner csattanása a startpisztoly dördülése, csak egy halvány villanást látok felrohanni a töltésre.
Ma balra mentünk, ez a hosszabb út. Az ösvényről max két méterre tér le, a távolság tőlem a legdurvább esetben is 10 méter. Lemarad, előretrappol és így megy ez végig. Nem ér hozzám, nem lök fel vagy meg, csak ellohol mellettem. A fokon lévő vashídon MINDIG ő megy át először, olyan nincs, hogy ne így legyen.
Egyik reggel elbambultam a felvezető ösvényt, de rémlik, hogy hosszan elnézett jobbra, mikor elmentünk mellette. Na, nem volt kétségbe esve, hogy nem kanyarodtunk be.
Szép a kora reggeli Tisza. Most, hogy minden hétköznapon látom, sokkal jobban ismerni vélem. Nem változik, mégis mindig más. Mióta lejárunk lehullottak a levelek, lassan rálapulnak a földre, már nem zörögnek olyan hangosan, mikor belegázolok az avarba. Ismét látszik az ösvény végig a parton. A minapi szélvihar nyomai is ott vannak, rengeteg ágat rugdostam le az útról.
Volt egy nagyon durva vízszintemelkedés az esők nyomán, de most újra lenn van a víz.
Ami párolog, sellőzik reggelente, letisztult, sötét.
A kacsák még mindig megijednek tőlünk a mólónál, pedig nem megyünk közel hozzájuk. Hátha tavaszra...
Ma reggel a frász jött rám. Három őz legelt a töltésoldalban, csak arra figyeltek föl, mikor a fogam között suttogva ordítottam a kutyára, hogy azonnal jöjjön oda. Elkaptam, megkötöttem, a pórázt erőst megmarkoltam, és hát nem hiába hirtelenkedtem, belefeszült a húzásba erőst, míg rá nem szóltam keményen. Aztán hosszan álldogáltam mellette, míg minden parányi szagot fel nem porszívózott az őzek hűlt helyén.
Kezdtem már fázni, de szép volt nézegetni a deres füvet, meg a kelő napot a fák között, még nem foglalkozni a nappal, ami előttem volt, nem gondolkodni, nem aggódni, nem szorongani, nem sorolni a feladatokat.
Csak lenni a fagyos fűben a kutyával.
