Az egész egy ártatlan messenger üzenettel kezdődött.
Mert a gyerek diplomaosztója utáni bulihoz feltettünk egy ponyvát árnyékolni, jól ott maradt, aztán jött a nagy szél, lengette, csapkodta, zörgette.
"Lengeti a szél a ponyvát. Tökre Tisza fíling."
Menni kéne.
Először a vasárnap volt a cél. Mert szombaton takarítás, meg főzés, meg minden, füvet is kell nyírni, ezer a hétköznap felgyűlt dolog.
Aztán... menjünk szombaton.
Jó, de akkor csonti is kell, hozol?
Hozok, hogy a fene essen bele, majd valahogy elviselem őket a kezemben. A célért???
Mit együnk?
Hát paprikáskrumplit. Jóvanaz. Jó hát.
Amúgy meg pakolófenomén vagyok. Egy kosár, egy táska + a szokott kistáskám a cucc bentről.
Annyit rámolok, amit én bicajjal el tudok vinni a mólóig. Mert ő majd a horgászcuccot hozza, meg a szerszámot ami még kell. Meg a székemet, mert az fontos, viszont nem bicajkompatibilis.
Tisza. Holnap. Egy nap.
