Guggoltam a virágláda mellett, vártam, hogy beszívja a föld a vizet és méláztam. Hogy vajon kinek ültettem én ezeket a virágokat itt a temetőben. Anyósomnak? Hát ha hiszünk abban, hogy lát bennünket, ja, neki. Hiszünk? Aztán ott vagyok én, akinek örömet okoz ez a virágültetés. Aztán ott van a családom, akinek jó, hogy gondoskodom erről. Na meg azok is itt vannak, akik eljönnek ehhez a sírhoz célirányosan, vagy csak elmennek mellette és talán örülnek a szépnek, talán annak is, hogy pont ott szép.
(A virágárusról most nem ejtenék szót. Ő is örült, amúgy.)
Várakozás közben felnéztem és megláttam a temetői munkást, aki itt rendben tart mindent. Elgondolkodva támaszkodott a hulladékgyűjtő ketrec vasára. Vajon min töprengett? Talán azon, hogy 12 nap múlva nyugdíjas lesz? Végre? Elég volt? Talán most sajnálja kicsit.
Nem tudom eszébe jutott e, hogy élénken tiltakozott, mikor ide helyezték. Hogy őőőő? Temetőbe? Szó nem lehet róla. Két hetet beszéltek meg végül, újratárgyalják. Maradt. Nyugis munkahely, teszi a dolgát, szép a temető, senki nem piszkálja, temetésekkor meg biztosan leesik egy kis plusz, így megy ez.
Megint ledőlt egy előítélet.
Felállok, újra vízért indulok, alaposan meg kell itatni a frissen ültetett virágokat. Elmegyek mellette, ráköszönök, kis késéssel válaszol, de már szabadkozik is: "Nagyon elmerültem az agyamban!" Bólintok, nem kérdezek, azzal már nagyon megzavarnám, éppen elég volt az is, hogy ott voltam, köszöntem. Láthatóan visszamerül, én meg eltévedek a nyílegyenes úton, na szép, majdnem nekimegyek egy sírnak.
Ha már ott vagyok megcsodálom. Hát. Előre elkészített sír, él a házaspár, aki majd ide kerül. És mindkettejük temetésére el fogok jönni. Szeretem őket, és a síremléken se csodálkozom. Nem azon, hogy már megvan, az rutin, apósom neve is ott van a közös síron, pedig mekkorákat poénkodott az ő anyósán anno. Hanem a sír formája. Írásban nehéz lesz megmutatni, de úgy néz ki, mintha két lángnyelv nyújtózkodna az ég felé fehér kőbe vésve. Itt ez hivalkodónak számít, nem sok egyedi sír van a temetőben. De ők ilyenek, különlegesek, mint a fokhagymaszósz.
Jó hely lesz nekik amúgy, nagy a forgalom arra, ott a kút, a lélekharang, meg a ravatalozó sincs messze, rövid séta lesz... Sok ember fog emlékezni rájuk majd, ott a jegyzet az út mellett.
Nekem anyósom helye jobban tetszik a kerítés mellett, a hársfa alatt. Nyugisabb, barátságosabb. Még járda sincs hozzá, csak fű. De az nem baj.
Készen vagyok, de nem a kapu felé indulok. Kerülök egyet még. Nem nagy terület, bicajjal meg főleg nem. Halkan imádkozom, hogy most se szedjek össze a gumikba rózsatüskét, drótdarabot, bármi megbújhat a fűben. Elmegyek egészen a temető végéig, köszönök Mártinak, ha már itt vagyok. Tegnap ugyan a temetés után voltam nála, de hát ki számolja? Most nem állok meg csacsogni, csak lassítok. Visszafelé már a járdán jövök, szépen lassan gurulok.
Szép az egész temető.
De még mindig nem tudom kinek csináljuk.
