Arra ébredtem valamikor éjjel, hogy ülök az ágy szélén, matatok a lábammal a papucsomért, hogy elinduljak Bé szobája felé, hogy megsimogassam, megnézzem ott van e, és biztosítsam róla, hogy szeretjük és soha, senkinek nem engedjük, hogy bántsa.
Álmodtam előtte, borzasztó rossz volt.
Arról szólt, hogy olyan világban élünk, ahol szelektálják a gyerekeket, nem tudom milyen elvárások alapján és Bé nem ütötte meg az idióta mércéjüket. Állt ott velünk szemben, szomorúan, beletörődve és indulni akart a .... a nem tudom hová, de eltűnt volna az életünkből, de még az életből is.
Aztán - szerencsére - magamhoz tértem annyira, hogy rájöjjek álom volt csak.
De reggel azért, mikor megjelent a hosszú lábain, álmosan, ledobva az iskolatáskát, nagyon boldog voltam. Közel mentem hozzá, de csak a hátát simítottam végig, hogy tudjam, érezzem megvan, ott van, nem fenyegeti veszély, finoman, mellékesen, hogy ne ijedjen meg.
Még tőlem se.
