Bét elsőben szakértőhöz küldték, másodikra meg is lett a szakvélemény: sokféle (enyhe) diszessége van.
Onnantól együtt tanultunk minden délután.
Hozta a konyhába a táskát, órarendet, kiválogattuk a holnapit.
Én főztem közben, megbeszéltük (miután felolvastam neki) a feladatot, "Próbálkozz, míg beteszem a levesbe a zöldségeket", aztán vagy ment vagy nem.
Újratanultam az ország megyéit, az elektronhéjakat, meg a Newton összes törvényét.
A törit együtt olvastuk fel, rendszerint a hálószobai ágyon: egy szakaszt ő, egyet én. Aztán megbeszéltük. Beszélgettünk. A magyarral ugyanez.
Jó volt.
Mert ő is akarta.
Ha elfáradt (üveges szem, asztal alatti matatás a radírral...), akkor elküldtem kicsit mozogni. Szaladgálj az előszobában vagy kint. Visszajött, folytattuk.
Ez kb hetedikes koráig így ment. Utána csak akkor, ha kérte a segítséget. És kérte.
------------------------
Lejött az előbb:
- Elmegyek bicajozni, elfáradtam.
10 perc múlva lihegve visszaért, megörült a készülő vacsorának, aztán felment.
Tanulni.
A szóbeli érettségire.
