...hogy az utóbbi időben Mártiról szóltak a bejegyzéseim.
Az nem igaz, hogy az ő emléke tölti ki a napjaimat, viszont most is teknősbéka arcom van. Szűk a szemem, ráncolom a homlokom, rágom a szám szélét.
Éppen azzal foglalom el magam, hogy elhitessem végre magammal: meghalt.
Egyedül vagyok (hites dolgozik, gyerek az emeleten kamaszodik), megy a tévé, benne EB, én meg valahol ezeken túl, jó messzire, benne a fejemben. Bambulom az ablakon a tévé tükörképét, nézem, ahogy egyre sötétebb van kint. A tegnap kinyílt sárga rózsa még látszik, a láncos virágok szinte már nem.
Terelem a figyelmem, mindhiába.
Ma délután azon járt az agyam, hogy ugye méltósággal bántak a testével, ugye vigyáztak rá, ugye nem bántották akár csak szóban is, mert kövér volt (plusz víz), és ezért nehéz is.
Ugye tudták, hogy mennyit küzdött? Ugye értették, hogy miért akkora amekkora? Ugye megfésülték a haját, mielőtt a kemencébe került? Vajon tudták, hogy szereti a padlizsánkrémet és megkóstolt mindent, ami új volt neki? És azt, hogy még februárban GONDOSKODOTT róla, hogy legyen a férjének fekete öltönye? Látták rajta, hogy féltőn óvta a lányait, viszont buzdította őket az önállóságra? Hogy szeretett elmenni mindenféle programra, ami a faluban volt? Hogy korán kelt, korán feküdt; ha jól érezte magát, akkor főzött, lekvárt is, sokat? Hogy bárkivel bármikor tudott beszélgetni, kapcsolatot teremteni? Mosolyogni, érdeklődni, figyelni? Hogy tudta magáról, hogy nem okos (de), de nyitott volt minden új információra, nézőpontra? Hogy művészien bánt a gyerekekkel, azonnal megtalálva velük a hangot, a közös hullámhosszt?
Tudták, hogy borzasztó nagy veszteség a halála, hogy nagyon értékes ember volt?
Tudták?
