Most én beszélek, figyelj rám.
Elmentünk, ahogy meghagytad, ittunk rád, meggybort. Sokfélét, mert mindenkinek fontos volt, hogy hozzon. Hazait, régebbit, újat....
Leültem a töltés tetején, remegő lábbal, szívvel, leültem, hogy majd emlékezünk, hogy majd....
Mit akartam? Mit akartál?
Láttalak. Ahogy csacsogsz, ahogy nevetsz, ahogy a poharat tartod, de közben a tekinteteddel a lányokat keresed. Aggódsz értük.
Láttalak, de nem voltál ott. Éreztelek, de akkor sem voltál ott.
Éreztem a védőernyőt, amit azok bocsátottak ki akik a hátam mögött voltak, akik leültek mellém, szó nélkül, érintés nélkül. Csak voltak. Ők voltak. Vannak.
Zsepit is kaptam. Szó nélkül.
Meddig bőgök még? Meddig fáj még ennyire?
Meddig üt még szíven ENNYIRE a férjed kezén a két jegygyűrű? Mennyire fáj még felemlegetni, hogy igen, itt csúsztunk le a hóban a töltésen két anya szemeteszsákokon egy télen? Itt, pont itt.Te nem jöttél olyan hosszan, mint én, hamarabb elakadtál, aztán csak eldőltünk a hidegben és nevettünk az estébe....
A hátam mögött beszélgetés indul, óvatos, halk, érzem a tapintatot. Felállok végül én is, menni kell tovább, de ott az üres pohár középen a fűben, és megint csak bőgni kell....
Felveszem, a következő körben öntök az enyémből, méricskélek, felezek hosszan, hát elosztjuk, mint ......
A tiédet kiöntöm, bele a fűbe, neked, buta dolog, hátha nem látja senki, csak te.
