Ülök és bambulom, ahogy ír Bé a fotelben terpeszkedve, a térdére támasztott papírra. Semmi különös, csak szépnek látom. 

Mindegy.

Egy csontos kamaszkéz, egy hosszú, vékony, izmos láb a farmerben, vagy eM gyönyörű fogsora, borostája, vagy csak a macijárása, messziről. 

Ahogy beszélnek velem, ahogy mással beszélnek, a testtartásuk, mimikájuk... 

Fura kettősség, ahogy tudom, nem tökéletesek, de azt is, hogy igen. 

Ahogy nyílnak a világ felé és mégis mindig visszakanyarodnak hozzánk.

Nem tudok én erről elé szépen írni.

Elég érezni.