Ülök és bambulom, ahogy ír Bé a fotelben terpeszkedve, a térdére támasztott papírra. Semmi különös, csak szépnek látom.
Mindegy.
Egy csontos kamaszkéz, egy hosszú, vékony, izmos láb a farmerben, vagy eM gyönyörű fogsora, borostája, vagy csak a macijárása, messziről.
Ahogy beszélnek velem, ahogy mással beszélnek, a testtartásuk, mimikájuk...
Fura kettősség, ahogy tudom, nem tökéletesek, de azt is, hogy igen.
Ahogy nyílnak a világ felé és mégis mindig visszakanyarodnak hozzánk.
Nem tudok én erről elé szépen írni.
Elég érezni.