Még akkor is megéri elmenni, ha
- előtte nap bicajoztál 25 kilométert
- aznap is, csak az sokkal fárasztóbb volt a lassú tempó miatt
- és aznap még egyszer közel 28-at, mert a többiek már elmentek, megépítették a tábort és téged várnak.
A vacsorával. Csirkeleves, rizses csirke. A hites átjött értem a túloldalra, segített lemenni a töltésen, a parton, mert a térdem még mindig önálló életet él, hajlik mindenfelé, nem szereti a nem egyenes talajt. Az egyeneset se nagyon.
Még akkor is megéri elmenni, ha
- tudod, hogy másnap kezdesz menstruálni.
Most így hirtelen nem tudnék olyan túrát az elmúlt évekből, ahol nem kellett volna ezzel foglalkoznom.
Még akkor is megéri elmenni, ha
- tudod, hogy az egyik társ hisztis mostanában, semmi nem jó neki, a másik meg el nem tudja képzelni, hogy meg tudsz főzni egy bográcsnyi tésztát a milánóihoz. Se. Viszont reggel a kezedbe nyomja a kávét és nem sértődik meg, ha nem válaszolsz, csak bólintasz köszönetképpen.
Még akkor is megéri elmenni, ha
- tudod, hogy négy nap iszonyat kánikula vár rátok, amit a hűvös szobában is nehezen viselsz, hát még a szabadban.
Viszont minden nap fellocsoltuk a konyha körüli részt, az sokat hűtött, és bármikor lemoshatod magad a Tiszában. Akár fél óránként is.
Megéri elmenni.
A reggelekért, amikor a madarak zajára ébredsz, és egy darabig csak azt hallgatod, mielőtt megmozdulnál.
A délelőttökért, amikor rendet raksz egy kicsit a sátorban, meg körülötte és leng egy kis szél és a víz szagát hozza.
A délutánokért, amikor elcsendesedik a part és csak ülsz a székben és nézed a vizet, olvasol, nézed a vizet, olvasol...
A naplemente körüli időért, amikor olyan a víz, mint egy fényes, hullámosan sima felület, amiről azt képzelheted, hogy jó lenne rálépni, járkálni, elheverni rajta. Ilyenkor olyan a színe a víznek, mint egy rendes sárkány szemének: aranyzöld.
Amikor a tükörsima vízen átfut a szél és felborzolja kicsit itt-ott, mintha libabőrös lenne.
Amikor ülsz a ladik orrán és ring alattad kicsit és a kavargó homokot bámulod a vízben. Megcsillan, nem csillan.
Meg az ivadékokat. Nagyon félős, de annál kíváncsibb népség. Ha nem vetsz rájuk árnyékot, hosszan lehet tanulmányozni őket.
Aztán jön az éjszaka az összes szépségével és nehézségével, mert ki kell menni úgyis, egyszer biztosan, dolgozik a vese, ő nem alszik. Hát kimész és nem nézel a lábad alá és bedőlsz a puha homokba, mert az eget kell bámulnod, a csillagokat, kit érdekel olyankor a föld? Olyan sokáig maradsz, hogy a hites utánad szól: Minden rendben? Igen, válaszolod és már indulsz is vissza, mert még sátorban is jó vele aludni, pedig mocorog és a veséink sincsenek összehangolva, később indul el.
Míg kint van, eszedbe jut az a két hét, amit a házasságotok ELŐTT töltöttetek el kettesben a Tiszán, és ahol már kiderült: jó lesz együtt.
Aztán megint reggel lesz, ő már nincs a sátorban, futni ment. Mire én előjövök már ott a túlparton, a ladikot köti el éppen, jön vissza. Fürödni fog és éhes lesz. Én szédelgek a homokon (holegykávé?), ő meg csak rám mosolyog, rég tudja hogy működöm.
Aztán megbeszéljük a többiekkel a napi tervet, a kutya összeszőröz, néz, simogatom, később lekocog a vízhez és megfürdik. Nem pancsol, csak fordul egyet. Belehempereg a homokba, részéről ezzel letudva a higiénia, de nem is kell több neki. Gyönyörű lesz a szőre mikor megszárad és kipereg belőle a homok. Nagy része a gazdi sátrában.
Én nem hempergek a homokban, hanem ülök a ladik végén és várom, hogy megszáradjon a hajam. Semmire, de totál semmire nem gondolok, csak engedem átfolyni rajtam az időt, a csöndet, a nyugalmat.
