Nézem a képet és megfog, nem ereszt.
Helyzetek, történetek, lehetséges képek zúgnak el a szemem előtt, a fejemben.
Ahogy a sötét folyosón ballagok a teregetni való ruhával, azt látom, hogy elmosolyodik. Halványan, de mosolyog. Felenged a feszültség, mehetünk tovább.
De nem. Megint megnézem és nem mosolyog. Komolyan, már-már barátságtalanul néz. Ám mégis van valami az arcában, amitől nem félek tőle. Pedig az erős szemöldökcsont, a sötétség a szeme körül nem túl biztató. Kicsit olyan, mintha megzavartam volna.
Nem akarom bosszantani. Azt hiszem azt nem bánná, ha leülnék a közelében. Leülnék és csendben lennék. Bármilyen csábító is, nem néznék rá, nem csodálnám, nem akarnék konkrét kapcsolatot, csak azt a finom, szakadékony, mégis erős szálat, ami lebegne a levegőben.
Ismerem ezt. A-val szinte állandó, de megélhettem már mással is. Egy fenyő alatt ültünk egy tisztáson, a kedvenc hegyei egyikén. Nem beszéltünk, nem értünk egymáshoz, még csak össze se néztünk, csak éreztük a hegyet, a fákat, madarakat, a tökéletességet.
Látod, hogy jóindulatú? Picit mérges - rosszkor fényképezték -, de jóindulatú. Mit csinálhatott éppen, mikor kattant a gép? Nyilván fontos volt. Talán valami régóta alakuló gondolatot szaggatott szét a fotós. Ismerjük, ugye? És már soha, soha nem találunk vissza ugyanoda. Hiába próbáljuk felidézni, nem megy, még ha megtaláljuk is a mintát, az már nem lesz ugyanolyan.
Látod milyen erős? Ez biztonságot ad. Belül is erős. Az meg főleg! Talán ezért tetszik ennyire. Mert állandónak látszik.
Ahogy a laptop monitorát mozgatom, úgy változnak a fények. Sötétül, világosodik. Ha jó szögben nézed, szinte csak az orcája világít. Na, ott kéne megsimogatni. Mostmár úgyis mindegy, talán nem haragszik meg jobban.
Jó lenne, ha tényleg elmosolyintaná magát. Egy picit, halványan, csak a béke kedvéért.
Mikor még nyomdászként dolgoztam, hoztak egy rajzot. Ceruzarajz volt, egy irodalmi folyóirat borítójának szánták. Egy bohócgyerek volt rajta, csíkos zokniban, pólóban, felhúzott lábakkal ült, a fejét a térdére hajtotta. Semmi különös. Mint EZ a kép, ami lehet, nem is fotó, olyan fejlett már a technika, engem simán becsap.
De ez is kérdez, mint az a kép.
Kérdez és akar. Azt, hogy mélyedjek el benne, tegyem félre az adózást, a szalagavatóra készülést, a mai ebédet, a holnapi tiszta ruhák gondját, mindent. Azt akarja, hogy menjek le magamba és nézzek körül. Talán ideje már megint söprögetni odabent, megigazítani, helyére tenni ezt-azt.
Csak egy buta kép.
