"...Pont ezért az itteni dokik nem mennek a szlovákokhoz helyettesíteni, mert szolidárisak. De azt hiszem az úgy korrekt, hogy ha azt mondják, hogy vonuljak egy szlovák településre, mert ott van egy infarktusos beteg, akkor azt ugyanolyan odaadással tegyük, mint bármikor. A beteg az mindenhol beteg. Nekem is, és a szlovák kollégáimnak is az a dolgunk, hogy beteg embereken segítsünk. Amíg ezt az egyenruhát viselem, addig ezek a földrajzi, politikai kérdések nem érdekelnek, csak a beteg. Legyen az akármilyen hovatartozású. Amikor munka után leveszem az egyenruhámat, akkor minden erőmmel képviselni fogom az érdekeimet, és a többi egészségügyis érdekét, és biztosan nem vállalok helyettesítést odaát, mert nem akarjuk gyengíteni a pozíciójukat. Csak azért írom, hogy értsed az érzéseimet, érzéseinket. Amíg szolgálatban vagyok, addig az eskünkhöz híven a beteg érdekét fogom szolgálni. Ettől még persze nekem is vannak érzéseim, ellenérzéseim. "
"...Egyenlőre nincsen esély, hogy a közeljövőben beteljenek a helyek odakint. Aki kimegy, szívesen látják. Eddig hosszú évek óta azzal zsarolták az egészségügyben dolgozókat, hogy a betegeken csattan az ostor. Eddig mindig működött is. Most jött el az a szint, amikor ez a szöveg nem működik, mert már szó szerint a saját életben maradásunk a tét. Van olyan kollegám, akinél kikapcsolták a villanyt, mert nem tudta fizetni, van olyan, aki a szociális boltban vesz csirkelábat, és abból kell a gyerekének (akit egyedül nevel) vasárnapi ebédet főznie. Ugyanő volt, aki egyszer bent felejtett a mentőállomáson egy kiló kenyeret pénteken, és megkért, hogy hazafelé vigyem el neki, mert az hétvégén kell nekik. Hát ebből lett elegünk, ugyanakkor nap mint nap a testi épségünket tesszük kockára másokért, és mégis kevesebbet keresek mint egy takarítónő."
"...Lassan negyvenöt éves leszek, nem megyek én már sehová. Itt vannak a barátaim, mindenem. Ha huszonéves lennék, elgondolkodnék erősen. Már felépítettem az életem itt, nem kezdem újra odakint. "
Miközben átmásoltam ezeket a szavakat, azon gondolkodtam, hogy mi értelme is van annak, hogy megcsinálom. Normálisan gondolkodó ember bólogatni fog, aki meg tehetne valamit, nagy ívben leszarja, sőt, esetleg további ötleteket merít belőle (lásd: 45 éves kor felett úgyse mozdulnak a mentősök, nem lépnek le, üssünk még egyet rajtuk, külön.)
Én EZT a Mentőst nagyon kedvelem, de szeretettel gondolok azokra a munkatársaira is, akikkel eddigi életemben dolgom volt.
Gondoljuk meg kikkel tolunk ki, légyszi, kérlek, könyörgök!
