Egyedül voltam ma délután. A még dolgozott, a fiúk meg elmentek a nagyapjukhoz, meg hajat vágatni. Bekucorodtam a fotelba, mert a náthától már a fülem is fáj. Olvastam, mogyorót eszegettem. Teáztam. Mély csend volt a házban, tisztán hallottam a szuszogásomat, meg a vér dobolását a fülemben, aztán arra figyeltem föl, hogy már nem látok olvasni, de nem volt kedvem felnyúlni a lámpa kapcsolójához. Élveztem a radiátorból rám sugárzó meleget és ez, meg a félhomály, eszembe juttatta a nagyapámék házát.
Öreg ház volt már akkor is, amikor megvették. Vastag falú, hosszú ház, olyan igazi alföldi. Annak a lakókonyhája jutott eszembe. Kábult, álmos lettem és szinte álmodtam, hogy ott ülök a teatűzhely mellett, ég a tűz benne, meleg van, nagymamám fekete serpenyőben krumplit süt, karikára vágott krumplit a vacsorához. Félhomály van, csak egy kislámpa világít, meg a tűz fénye, ahogy kiszökik a tűzhely résein. Nagyapám az asztalnál ül, kezei az ölében, fáradt. Bőven nyugdíjas már, de még vállal famunkákat. Tetőket már nem, de deszkákat méretre vág, legyalul, szerszámot benyelez, egyszerű bútorokat elkészít, kijavít.
Várjuk a vacsorát, én kuporgok a kisszéken, 9-10 éves lehetek, most náluk lakom. Jó a csend. Békés, nyugodt, serceg a krumpli, pattog a tűz néha.
Hosszú szoba. A végében ablak az utcára, az ablakon vászonroló, ki kell nyitni a belső szárnyat, hogy le lehessen ereszteni. Sokáig nem engedték, hogy én csináljam, könnyű elrontani. Van még egy ablak, udvarra néző. Alatta nagyapám ágya. Régi, öreg bútor, a feneke alatt már árok van, de nem cseréli le, szereti. Vagy megszokta. Az ágya végénél a rádió. Szemesrádió: zöld lámpa világít a közepén, mikor be van kapcsolva. Az utcai ablak másik oldalán varrógép. Szerettem vele játszani, nagyanyám meg hagyta. Kecskézni - így hívta azt a káoszt eredményező tevékenységet, amit végeztem ott. Engem meg Csutkának - szeretettel. Nem hallottam, hogy bármelyik másik unokájának külön becenevet adott volna. A varrógép az ő ágya végénél áll. Nem hiszem, hogy szándékosan osztották fel így a szobát. Nagyapám ágyának fejénél az asztal, két székkel, meg egy hokedlival. Az asztal sarkán az újságkupac, azt mindig érdemes volt áttúrni, mert Negrót lehetett ott találni. Végül a teatűzhely, ahol én most üldögélek, elmélázva, nyugodtan, nem gondolva arra, miért is vagyok itt és nem otthon. Ez jó.
Később vacsorázunk és akkor már a rádió szeme is világít, mert szól a Kossuth, elkezdődött az esti krónika. Akkora hangja volt az öreg készüléknek, hogy beleremegtek az ablakok. Nagyanyám süket volt kicsit, vagy inkább nagyon, mert hallókészüléke is volt, amióta az eszemet tudom.
Tél van, kint hideg, bent meleg. Ülök a nagymamám ágyában a lábánál, takaró rajtam, nézzük a tévét. Már nyitva a szoba ajtaja, ahol aludni fogok, kell oda is meleg. Nem tud annyi bemenni, hogy átmelegítse az öreg ágyat. Alattam dunna, felettem is, megmozdulni se tudok és sokáig tart, míg bemelegszik a fészek, de akkor nagyon jó ott.
Az jutott eszembe a vakuló félhomályban ma, hogy olyan sok lehetőségem lett volna, hogy hülyeséget csináljak, hogy bajom essen, hogy ne itt, egy rendes család közepén éljem az életemet, hanem valahol a külső határokon is túl, már az emberek határain túl, már kétszer elválva, albérletről albérletre vándorolva, egyedül, reménytelenül, vagy egy park padján éjszakázva... Mittudomén.
Szeret tán az őrangyalom, ha van nekem olyanom?
