Szombaton sem volt kedvem, meg ma se elmenni bicajozni.
Szombaton is voltam, ma is voltam.
Szombaton I hívott, még aludtam, aztán visszahívtam. Hogy akkor a pénteki elmaradtat nem volna kedvem ma...? Várjá, megkávézok, meg felmérem a családot. Először is megettem a franciakrémesem (igazi! nem csokis tetejű!), kávé, félkóma, sétára indultam a birtokon. eM a kádban, éjszakai ügyeletre készült a tónál. (Szijakisfijam, majdjössz, vigyázzmagadra, kivelleszel? HS? Jóvan, kaját rakjál, öltözz fel rendesen, hideg lesz.) Bé a nagyszobában bütykölt, nem láttam mit (menj el apával majd a tatához, régen voltál, hiányzol neki). A a kertben, küzdött a borostyánnal, NEM kérdeztem segítsek e, hanem csak szóltam, elmegyek bicajozni.
Fájt a fejem.
Állítólag van olyan, hogy hétvégi fejfájás, nem tudom, de mindkét napon beköszönt.
I édesapja még felpumpálta a kerekeimet, pedig én akartam, de nem hagyta, így aztán pattogtam a töltés összevágott, betonkemény útján, mint kecskeszar a deszkán, de az aszfalton tényleg jobb volt, könnyebb, suhanósabb.
I ki akar szabadulni kicsit otthonról és ezt a "hiányzik a mozgás" mottóval fedezi. Semmi különösebb gond nem lehet vele, csak kicsit sokkk a családból, azt hiszem. Mókás történeteket mesél a saját, illetve a csatolt tartozékok hülyeségeiről, nekem nincs is más dolgom, mint hümmögni, nevetni, bólogatni, vagy ami éppen az adott sztorihoz illik. Ezzel együtt engem is meghallgat, úgyhogy beszélgetni is tudunk. Már ha kapunk levegőt, mert AZ az emelkedő tényleg nagyon magas volt. I vezetett, ő mutatta az utat, el is tévedtünk kicsit, fel is hívta az apukáját (ccc), ő meg elmagyarázta, hogy nem annál az üveháznál kell bekanyarodni, hanem a másiknál kislányom. I megjósolta, figyelj, mindjárt szembejön, mert tuti, hogy bicajra pattant és tényleg! Irigy voltam kicsit. Tekert ezerrel az ősz hajú öregember, aki úgy pattant fel szemem láttára a szemétszüreten a platóra, hogy a fiataloknak még a lábukat se volt idejük megemelni a kocsi felé, nemhogy felmászni. Nekem nem volt ilyen védőburkom sosem, most meg már nem hiszem el, ha van.
Vasárnap is elmentünk. Nem volt kedvem. Fájt megint a fejem, aludtam is kicsit, A a megbeszéltek szerint ébresztett, maradtam is volna, meg el se kéne menni hangulatom volt. Bevettem egy csillapítót, de az út első húszperce-félórája így is olyan volt, mintha kalapáccsal ütögetnék a fejemet. Aztán elmúlt e fejfájás és már megláttam, hogy a kőrisek(?) már sárgulnak, a többi még nem, a Tisza nagyon tiszta és kicsi és lassú most, a földeken böngésznek az emberek zsákokkal a kukorica aratása után, és még fagyit is ettünk a szomszéd városban. Hazafelé másik úton jöttünk és van egy szakasza, már itt a falu alatt, ahol mindig nagyon nehéz tekerni és nem az enyhe emelkedő miatt, mert a hídra már vidáman felkarikáztam. Méregtelep volt ott régen, már felszámolták, elhordták a hordókat, a szennyezett földet, az emberek mind meghaltak, akik itt dolgoztak mindenféle védőfelszerelés nélkül, benőtte a területet a gaz, mégis mindkettőnknek nehét ott elbicajozni.
Szombaton 20, vasárnap 30 kilométert mentünk. Azt hiszem ezek voltak az ősz utolsó igazi nagy kirándulásai, mert hidegben és nem megyek, elég a napi etap a faluban. Folyik az orrom, könnyezik a szemem, fázik a kezem, bármit húzok rá.
Vagy a franc tudja még. Ha lehet úgyis inkább elmegyünk, a takarítás megvár.
