Szeretem, mikor Bé szól az apjának, hogy menjen vele beszélgetni a sötétbe. Az úgy néz ki, hogy hevernek a hálószobánkban, lámpa nem világít és beszélgetnek a sötétben. Többnyire nem tudom meg miről, mert ezek férfidolgok. Bekapcsolódhatnék, de az már nem lenne ugyanaz.
eM később jön, ő már akkor vetődik közénk, mikor az öccse alszik már. Állítólag addig jó, míg a kamasz bemászik a szülei közé az ágyba. Ezt nemtom, de jók ezek az esti ülések. Ilyenkor az is kijön, amire annyi a válasz délután, hogy "semmi", meg "nemtom".
Ritkán mind a négyen ott szorongunk. Hát ezek az alkalmak általában össznépi röhögésbe, hancúrba fulladnak, nem "komoly" beszélgetésbe, de ez is jó.
De jó velük.
Néha azon gondolkodom, hogy jó lenne egyedül lenni egy kicsit, egy hétig mondjuk. Hogy ugyanarra a rendre érjek haza, mint ahogy reggel hagytam, azt csináljak amit és amikor akarok, nincs leckekikérdezés, meg állandó jelenlét, hanem csak én, én, én. Aztán meg megijedek, mert az unalmas lenne. Mindig rend, semmi meglepetés, semmi adjuramistendeazonnal, semmi apró örömök, meg nagyok, meg mérgelődés. Áááá, nem lenne az jó.
