Elmenni jó messzire egy hátizsákkal, itthagyva minden fájdalmat. felelősséget, nyűgöt.

Életem döntései rajtam ragadtak.

Hiába a könnyek ma este megint, nem könnyebb, nem jobb, nem szebb.

Siratom a mit is?

Lehetőségek nem voltak, csak utak, muszájos utak.

El vagyok most keseredve, az beszél belőlem, a rohadék.

eM mindjárt benéz, jóéjt mondani és nem fogja érteni.

Ez is csak egy korlát, hogy viselkedjek.

Hogy ne ijedjen meg.

Nem, nem rontottam el semmit. Mindig jól döntöttem. Helyesen.

Hát ez a baj.

Kurva korlátok.

Bánni? Semmit.

Hiányolni? Sokat.

Okolni? Magamat.

Elfojtás, félelem, kötelesség.

Eztdeutálommár.

ÉN.

Én zártam be magam.

Most bolondulok meg? Most.

De ne félj. Velem van az ŐRÖM is, a fejemben. Elmúlik mindjárt.

Holnap letagadom, hogy ezt én írtam.

Ma kiengedem. Hadd tomboljon.

Reggelre visszaváltozom.

Persze, nekem is csak a gyermeki önfeledtség kellene. A gondtalan ugrándozás a napsütötte járdán.

Hát ezt már fújhatom.

De legalább akarom.

Az is valami.

De legalább bőgtem egy jót.