...mégpedig vörösboros.

Szalonnát sütöttünk, a többiek söröztek, én meg boroztam. Sokat. Még zsibbadnak az ujjaim. De ez a szúnyogpermetezéstől is lehet. Mert közben az is volt. De a lábam mitől bizonytalan...?

Tele vagyok érzelmekkel, mert a vöröbor nem csak vért szaporít (szerencsétlen egyéneknél gyomorsavat is), hanem a szorosan lezárt tölgyfa ládát is nyitogatja és az nyílni is szeretne, ahogy a felettes én lezsibbad az alkoholtól.

Azt akartam mondani, hogy mostanában munka közben egyszercsak bevillan a kép, ahogy ülök a ladik orrán és krumplit pucolok a fiúknak, vagy éjszaka van és ott gubbasztunk a parton a holdvilágban, lesve a botot, meg minden mást.

El kéne menni a Tiszára.

Meg azt is akartam mondani, hogy elfáradtam, nem küzdök tovább A-ért, meg a barátságáért, mert könyörögni nem tudok, mert akkor már nem is kell, ha nem magától adja. Kár, hogy visszamenőleg is lebontott mindent, visszavette, elrontotta, de biztosan megvolt az oka VELEM kapcsolatban is, hát menjen, bár azt hittem, ez valami igazi. Nem véletlenül vagyok zárt, mert nem kell a fájdalom, nem kell a csalódás. Volt elég. Néha megnyílok, odateszem magam és ez a vége. Csalódáscsalódáscsalódás. Köszi, elvagyok nélküle. Fáj. Nem kell. Beengedtem, átadtam, elvitte. Legyünk igazságosak - ŐSZINTÉK - ő is adott. Sokat. De nem férek el a világában, amiben él, nem kellek, mert úgy TÖKÉLETES, ha nincsenek ellenőrizetlen emberek. Legyen meg neki a boldogság, a nyugalom, a béke, legyen TÖKÉLETES. Felejtsen, mert azt hiszem neki is fáj, hiába mondja, hogy nem, az hazudás. De nem, nem lehet hazudás, mert ŐSZINTE.

Legyen meg a diadala. Ha ilyen, hát ilyen.

Egészen primitív szintű gondolataim vannak most, de még a bor sem elég, hogy leírjam őket. Támadós, taknyos nyálas üvöltözős gondolatok.  

Ki kell nyomnom a kelést a lelkemből, mert nem fér bele a ládába. Nem tudom becsukni, nem tudom elzárni a lelkem, mert EZ a fájdalom már nem fér el benne. Van másik, az nagyobb helyet foglal. Vagy a fene méregeti.

Jaaaaj, elmúlik a bor hatása, gondolkodni kezdek és az nem lesz jó.

De nem iszok többet, mert ez meg most a pokol, legalábbis a kapuja, átélni, végigszenvedni a veszteséget. Itt vissza akarok fordulni, mint rendesen, mert ha bemegyek, nem lesz erőm a MÁSIK bajra és kell az erő. Nem süllyedhetek el. MOST nem. Meg úgy általában sosem, mert a mocsár mély, én meg gyönge vagyok. Elmagyarázom. Kívülállóként próbálom szemlélni a velem történteket, mert ha TELJESEN ÁTÉLEM, akkor vége mindennek és úgy gondolom, nem engedhetem meg azt a luxust, hogy kivonulok az életemből, FÁJNI. Nem lehet.

El kéne menni a Tiszára pár napra.