Olyan jó lenne már úgy hazajönni ONNAN, hogy jó volt, hogy beszéltünknevettünkettünkittunkénekeltek, jajképzeld, hát milyenviccesmár...

Így kezdődött ma is. 

Feladatok, dátumok, felírva, igen, megcsinálom, megcsinálja, jó lesz úgy.

Aztán egy születésnapi torta, éneklés, egy arc, ahogy felém fordul a zajban:

- Te, mi is volt az a dal? Amivel Mártit kísértük? Jaj, olyan szép volt, de nem emlékszem, te biztosan tudod...

Hogyne tudnám.

Idézem is két sorát rögtön, az arcon a felismerés, igen! Ez volt az! Aztán már csak a könnyek csorognak finoman...

-------.----------------------------------

Bicajozok haza az estében, az esőben, félreállok egy sötétebb helyen, nem lehet úgy tekerni, ha nem látsz.... 

A karmát mondom magamban, hogy biztosan kiegyenlített, hogy már biztosan itt van újra, és csak a jó jön át, csak a jó jut neki, hogy megszületett már, hogy...........................................................

Ömlő könnyek, fájdalom.......meddig még???? 

Meddig?

Miért nem ült ott mellettem ma este? Hol van? Hol volt? Miért nem ott? Velem? Velünk? Ötletelni, feladatot vállalni, összenézni, nevetni? Készülni, tervezni? 

Miért nincs ott puhítani az én reál fejemet, lecsiszolni az éleimet? Miért nem segít? Miért nem.....???

Azt szeretné, ha nevetnénk. 

De sírunk.

Még mindig.