Simogatom a vásznat a forró vassal bambán, majd beugrik ki is aludt ezen a nagypárnán legutóbb.
Látom az arcát, mikor ideért, mikor ölelni kellett volna, de nem lehetett rögtön. Látom a rosszul titkolt könnyeit is, mikor búcsúztunk.
Látom a nevetését, a szemvillantását.
A többinek is, jönnek sorban, ahogy szoktak.
Szerzett anyám, tesóm, bátyám, nagyim, sógorom, unokahúgom és a távoli rokon, akit még nem tudok hová tenni.
Hetek óta tudtam, hogy jönnek. Pakoltam, terveztem, takarítottam, ágyat húztam, mindent elraktam, ami útban lehet. Fekvőhelyet készítettem, tányérokat előszedtem, plusz asztal, szék...
Lett aztán kupi, táskák, idegen tárgyak, állandó zaj, ritka csend, ferde asztal, sok lábbeli, mindenholpohár... Beszéd, ének, ajtók csukódása, valaki mindig zuhanyozik, valaki mindig jön, valaki mindig megy.... Nevetés, komoly beszéd, móka, csaknézés, indulat, hangulat...
Aztán megint csend lesz, hirtelen. Összepakolunk, takarítunk, üldögélünk öregesen a fotelban és hallgatjuk a csendet, nézzük a rendet.
Átlagot kéne vonni.
