Az úgy kezdődött, hogy futni kezdett.
Jó, nem úgy kezdődött, de valahonnan indulni kell.
Először kicsiket, aztán egyre nagyobbakat. A tré göncöket, kinyúlt gatyát, pólót nem bántam, de látva az elszántságát és a távokat, amiket teljesített, nehezen, de rávettem, hogy legyen a cipő profi.
Lett.
Aztán ez a cipő egyre nagyobb távokat futott, egyre sűrűbben. Bírta, jó vásár volt.
Néha elkísértem őket bicajjal, megbűvölve figyelve a cipő sarkát, ami futott előttem. Néha elméláztam honnan is indult a gazdájuk és vajon hová tart?
Néztük együtt azokat az ismerősöket, akik versenyeken indultak, kórusban ismertük el a teljesítményüket, de neeem, ő nem akar, ő magának fut.
Ennyiben maradtunk.
Közben lett profi ruha is, fényvisszaverő, meg nedvességáteresztő, meg finom varrású, hogy ne dörzsöljön a hosszú távokon.
Még nagyobb távok születtek. Kánikulában fékeztem, télen-sötétben ellenőriztem indulás előtt az észrevehetőséget.
Jött egy kis verseny. Félmaraton, hát az menni fog.
Ment.
Emelte a tétet és a távot szorgalmasan, aztán egyszer azzal jött haza: mi lenne ha...?
Másnap körülnéztem az oldalon és ha már ott voltam, be is neveztem.
A cipő továbbra is kitartott. Kimostam, csomagoltunk, válogattuk a ruhákat, többet is elraktunk.
Másnap utaztunk. Eljött értünk egy barát, mert a barátok arra valók, hogy meglepjenek bennünket. Arra is.
Átvettük az indulócsomagot, beszívtuk a versenyközpont levegőjét, megkerestük a névsorban a nevét, aztán már csak a pótanya-menedzser-sportorvos tésztavacsorája várta. Meg némi öltözés-vetkőzés, keresve a legjobb összeállítást másnapra. Hogy ne fázzon, hogy ne legyen melege, hogy ne csússzon fel, meg le.
A cipő maradt.
És kibírta a másnapot, a négy órás futást.
Biztosan látta a többi cipőt, ami hűségesen segítette gazdájukat. A kicsit, a nagyot, a kövéret, a vékonyat. A bácsit, akiből a járást se néztem volna ki. A párokat, ahol az egyik nemlátó, a másik látó volt. A kerekesszékeseket, akik nem tudtak visszainteni a szurkolóknak, de egy mosolyt azért küldtek. Azokat, akik nemes célért futottak, és azokat, akik magukért. A mókás jelmezeket, a színpompás mezeket. Sokan könnyedén, arcukon mosollyal futottak, néhányan görcsös igyekezettel, arcukat grimaszba rántva mentek. Aztán voltak a befelé figyelők, az órájukat nézők, meg azok, akik nem várták meg a frissítőpontot, menet közben ettek-ittak.
Sok cipő futott ott aznap.
Koptatták az aszfaltot és viszont.
Megvártuk a mi cipőink gazdáját, integettünk, hajráztunk neki, aztán rohantunk a célhoz, hogy ott legyünk, hogy lássuk az ELSŐt.
Azóta van új cipő, új terv.
