Hibás a cím, én nem futok. Nincs az a... semmi sincs.
Ő fut, én bicajozok utána. Néha én beszélek, neki ugye nincs szusz ehhez és zavarni sem akarom. Csak menjünk.
A nagykör most háromnegyedóra. Mikor elkezdte, még picivel több volt, mint egy óra. De már érezhetően gyorsabb, jól lehet bicajjal követni.
Elindulunk a sötétben, én bekapcsolom az mp3-at és követem. A sarkon jobbra, majd balra, végig a hosszú utcán, aztán a főút melletti bicajúton, vissza a faluba az iskola irányába, el mellette, aztán ki a bekötőútra, ez a legveszélyesebb szakasz a villogó, kukásmellény és fényvisszaverő csík a bokáján ellenére is. Gyorsan végigmegyünk rajta, aztán rákanyarodunk az elkerülő útra, itt már nincs forgalom, kamionoknak épült, ritkán jönnek. ÉS itt sötét van. Igazán sötét. Lehet csillagokat nézegetni, mélázni, markolni a kormányt, figyelni, hogy az úton maradjak, bicajjal hamar le lehet gurulni róla.
Visszaérünk a faluba, itt még lesz pár kacskaringó, a végét meghúzza, olyan, mintha üldözném, ahogy hasítok utána.
Nézem, ahogy fut, kapkodja a lábát, mozgatja a karját és tisztelem. Nem csak a futás miatt. A kitartásáért, amivel lefogyott közel negyven kilót és tartja a megszerzett súlyt.
Nézem, ahogy villog a bokáján a csík és emlékszem még, mennyire bedagadt neki estére bő egy éve. Csak a súlytól, a soktól. Eszembe jut a döbbenete, mikor ráébredt egy takarmányos zsák emelésekor, hogy ő ennyi súlyt cipelt MAGÁN, mindig. Arra is élénken emlékszem, mikor rádöbbent, hogy magas a vérnyomása és igen, gyógyszert kell szednie emiatt. Futószalag - ezt mondta.
És elkezdte. A család aggódni kezdett, mert ha nem eszik, mi lesz, ha nem eszik? Evett. Azt mondjuk csak én láttam, hogy reggel mit és mennyit, nem is idegeskedtem holmi hiánybetegségek miatt. Főzött magának mindenfélét, amit én messzire elkerültem, bár mindig megkínált, de nem vonzott a reszelt cékla-sárgarépa, párolva. A töklecsónak elnevezett borzalomtól most is kiráz a hideg, ő szerette, szereti.
Közben esténként, ha úgy jött ki a lépés, megcsinálta nekünk a melegszendvicset. És már én sem veszekedtem vele, mikor főztem és látszott, hogy nagyon megkívánja, hogy csak egy falatot egyen, hát nem fakír, ember.
- Majd reggel - válaszolta olyankor és elment edzésre.
Az első 20 kilót jól viselte a környezet. Aztán elkezdődtek a találgatások. Beteg? Baj van? Az apja kifejezetten aggódott és a genetikáról beszélt. ÉS hogy ez nem jóra vezet, ne hagyjam. Én meghallgattam és hallgattam. Mert már fele adag gyógyszer kellett, nem horkolt (és azóta sem!) éjszaka. Aztán egy este büszkén vigyorogva mutatta: állva, a hasához húzva fel tudja venni a zoknit.
És fogyott tovább. Én néha álltam a szekrény előtt, régi nadrágokat vettem elő, de mind nagy volt már. Aztán hitetlenkedve néztem, amint felhúz egyet, amit nagy bizonytalansággal adtam oda neki próbára. Aztán lebeszéltem róla, túl tapadós volt, de felment rá!
Már csak annyit válaszolunk az ismerősök tapogatózására, hogy: Örülünk!
Az szerintem is túlzás volt, hogy a gyerekorvos azt mondta, hogy csak azért ismerte meg, mert velem volt. Sokat fogyott, sokat változott, de a fő vonalak megmaradtak, a karakter a régi.
Örülünk!
