Igen, máris elő kell vennem a Tiszát, pedig még ide sem ért a tél.

Kártyáztak.

J néni tanította őket a régi, egyszerű, magyar kártyás játékokra.

Kis, összecsukható asztalt ültek körbe. J néni, Zsó, Bé.

J néni türelemmel magyarázott, okosan, egyszerűen. Jól adta később a naiv öregasszonyt, a buta nénit is, mikor a kölykök magyaráztak neki a memóriakártyáról.

J néni még nem jött velünk a vízre, mert beteg. Szklerózis multiplexben szenved jó ideje, vagy Parkinson kórban, most nem is tudom. Időnként "szívritmusa" van, gyaníthatóan alkalmasint a pániktól, ami elfogja, főleg, ha messzebb megy a falutól, civilizációtól. Ezért nem jött el a nyáron sem a táborozásra.

J néni az összes nyűge ellenére is élénk, sokat nevető asszony, a falubulikon érdeklődve szemlélődik, kérdez, beszélget, odaül a színpad elé, tapsol, danolász, élvezi a műsort, a forgatagot. Ha elfárad, hazamegy.

Játszottak.

Csapd le csacsit, piroskát, meg nem is tudom mit, csak az állandósult kiabálás, visítás, nevetés, mókás méltatlankodás maradt meg a fülemben. Visszhangzott a part, a víz tőlük. Az összes horgász mosolyogva jött vissza, mikor ebéd volt, mert tisztán hallották a viháncolásukat több száz méterre is. (Állítólag mikor én szóltam, hogy ebéd, nem telefonon, csak hangosan, akkor a kanyaron túl is szedelődzködni kezdtek a horgászok.)

Néha felkeltek, kicsit mozogtak, néha megetettük, megitattuk őket, egyszer elköltöztek a füst irányából (aztán fordult a szél, de már maradtak), de játszottak rendületlenül, bírták nevetéssel.

Jó volt hallgatni őket.