Mert a kádban ülve sokkal könnyebb mostanában elmondani a bejegyzést. Elmondani magamban, némán.

Nézzük.

Bevillan az arcuk, mikor rájönnek, hogy pizzát fogok sütni/sütöttem. Érdemes nekifogni.

eM egyébként is egészen emberi mostanában. Jól mennek a dolgai, de leginkább a szívügye. Ez a lány nem szívatós, hanem rendes. Mikor az elején kértem, hogy meséljen, akkor olyanokat sorolt, ami a felnőtteknek fontos. Mint a Kis hercegben. Végighallgattam, aztán megkértem: róla meséljen. Megtette és teszi azóta is.

Nagyon büszke vagyok. Sosem hittem volna, hogy arról fogunk beszélgetni, hogy milyen illata van a lány bőrének és milyen volt a szívatósnak. Azt sem gondoltam, hogy csillogó szemmel hallgatja, hogy hogyan oldottuk meg az apjával, hogy foghassuk egymás kezét, mégse fagyjon le a kezünk.

Aztán ott a hétvégém.

L mindig eléri, hogy úgy érezzem nagyon fontos vagyok. Roppant hízelgő és jó érzés. Tudom, tényleg így van, de akkor is.

T meg néz a gülü szemével (bocsi) és mindig más. Hol csibész, hol tróger, hol professzor... Félelmetesen sokféle belül az a pasi. És - amennyire elég erre 24 óra - azt gondolom, hogy sokat változott, előnyére.

P továbbra is cserépkályha hatással van rám, még akkor is, ha most ő van bajban, bánatban. Belőle jön, csak most füstöl is kicsit.

Elvittem Mártit. Jól tettem. Már nagyon meg akartam neki mutatni ŐKET. Hogy engem értsen jobban, azt hiszem ez volt a cél. A kevésbé egoista meg az, hogy jól érezze magát. Mert abban biztos voltam, hogy szeretettel fogadják majd. És úgy lett.

Nem írtam még meg a 700. bejegyzést. Mert talán mostanában nem vagyok szomorú. Úgy igazán szomorú. Félés, igen, kedvetlenség, igen, még morcosbüdösbunkó is, de szomorú, hát az nem voltam mostanában. Úgy igazán, nagyon sötéten, mocsarasan nem.

Ez jó, nem?