Ami taposórács, de mindegy is már.
Hevertünk. Addigra már odasütött a nap, meleg volt balról, jobbról meg hűvös szellő fújdogált. Beszélgettünk. Pontosabban Márti belefogott egy film történetébe, mert azon a múltkor is meghunytam. Gondolta most is elaltat és akkor nyugodtan olvashat végre, mert MOST hozott könyvet is.
De nem aludtam el. Vagy azért, mert hűvösebb volt, vagy azért mert úgy állt bioritmusom, vagy csak kitolásból. Nevettünk.
Hevertünk, néztük az eget, felhő egy szösz sem, csak madarak. Sok.
- Mik azok? - kérdezte.
- Madarak. Seregélyek. Nem! Fehér a hasuk, akkor nem azok.
- Sirályok - szólt közbe V. bácsi.
- Ááááá, azok nem lehetnek ilyen sokan - vitatkozott Márti.
De sirályok voltak. Még egy ilyen amuzikális társaság nincs sehol! Még a varjak is szebben énekelnek.
És akkor levezette:
- Mi lenne ha leszarnának bennünket? Placcs! Áááááá, undorító... De most gondolj bele! Ha leszar egy madár, az a szerencse jele nem? Mekkora mázli lenne olyan magasról eltalálni bennünket?!
És felemelte és keresztbe tette a karját és kiabáltunk hanyattfekve:
- Ide! Ide! Ideszarjatoooook!!!!
