Kezdem a végén.
Már tudom, hogy miért tartok itthon három fiút. Mert ennyien kellenek, hogy kicseréljék a fülemben a valót. A fülbevalót.
A kicsi meggusztálja, igen, jól fog állni, megpróbálja, de nem megy, ne haragudj anya, félek megszúrlak. A másikat becsukom, persze.
A hites felszívja magát, terpeszállásba áll, közelít, de nem érint, összerázkódik, kezembe adja, otthagy. Már tudom (eddig is) kitől örökölte Bé a szuritól ájulást.
Lövész kell ide! Biztos kéz! EeeeeeeeM!!!! Jön, megnéz, döf, kész. Bé még becsukja ezt is és már mehet is mindenki a dolgára.
A piac meg úgy néz ki, hogy Bé kitalálta, hogy puszikupont fog osztogatni karácsonyra a családban. De el kellett keserítsem, mert neki csak megbillentem a fejem és már jön is, míg eM-et háromszor körbe kell üldözni a házon és akkor is csak sarokba szorítva osztogatja. Szóval nagyobb lenne a piaci sikere a bátyó kuponjainak.
Viszont képeket keresgéltünk Béről, mert vinni kell a suliba és közvetlenül a fülembe visítgatott, hogy De szép vagyok! De aranyos baba voltam! Hááááá, de ééééédi!
Merazönbizalomugye...
Holnap, ha ráérek beszkennelek pár képet.
