Ha azt hiszed, hogy úgy könnyebb, hogy a te nevedet nem sorolják fel a gyászolók között, akkor tévedsz.
Ha azt hiszed, hogy úgy könnyebb, hogy megállhatsz bárhol, de ott, közvetlen közelben nem KELL, akkor tévedsz.
Ha azt hiszed, hogy van a világon annyi virág és könny, akkor tévedsz.
Állsz a tömegben, látod, ahogy a virágok úsznak a levegőben, mert a temetőszolgák csak azokat a fejük fölé emelve férnek a sírhoz és csak nézed, ahogy egyszer jobbról, egyszer balról lebeg egy csokor, koszorú, jobbról, balról, jobbról, balról, jobbról, balról....................... Szomorú balett.
Nem hallatszik a sokszázas tömegben csak szipogás, orrfújás. A szemükkel köszönnek egymásnak az emberek, nem szólnak, már megpróbálták kibeszélni magukból a borzalmat, a fájdalmat, meghányták-vetették a történteket, de úgy látom, hiába. Úgy érzem, hiába.
Csak nézed az anya szőke fejét. Úgy emlékeztél magasabb volt. Áll összekapaszkodva a másik fiával, ölelkeznek összeborulva a tömegben, magányosan. Oda kellene menni - gondolod, megsimítani, megvígasztalni őket, de mit is mondhatnál nekik? Ezen gondolkodsz és már ott állsz előttük, és nem tudsz mit mondani, csak egy ölelésre futja és nem mondod el nekik, hogy az imént, a polgári szertartásba is beillesztett ima közben nem a Miatyánkot mormoltad, hanem segítséget, megkönnyebbülést kértél nekik.
Úgy legyen.
