Végül őket választottam. Remélem jó a link.
Tulajdonképpen most kényszercselekszem. Holnap temetés. Elszorult ma a torkom, félrevert a szívem. Fáj még mindig, nagyon. Egyik reggel találkoztam a tanítónénivel a boltban. Saját árnyékaként szédelgett az addig határozott, ápolt szépasszony a gondolák között és nem tudtam segíteni neki, semmivel. Az a karsimítás talán csak még jobban felkavarta, nem tudom. Nem, nem hiányzik temetésre menni, de talán, esetleg, hátha segít neki, ha még többen leszünk eggyel. eM is el akar jönni.
Vajon mi kell ahhoz, hogy egy ilyen tragédiát túléljen egy anya?
Igen, rágom a csontot, de akad a torkomon, nem halad semerre. Jó, tudom, ne vegyem magamra, de egyelőre nem tudom letenni. Mint kiderült, a meghalt fiú nem ivott sokat. De nem kellett volna beülnie abba a kocsiba. Persze, gondolom többször előfordult már egy-egy ilyen út és semmi baj nem lett. Hát most lett.
Azóta már többször, többféle variációban hallottam a történteket. Hittem is, nem is mindet. Egyet igen. Egy olyat, ami arról szólt, hogy ott álltak és vártak, hogy a mentős odahívja őket (az anyát és a másik fiát) és várta és vártak és vártak. Pokol, egy órában.
