Tegnap este hatkor kitettem az i-re a pontot, hátradőltem és azon méláztam, hogy ugyan mit felejtettem el. Aztán belöktem a klavifiókot Leszarom! kiáltással és hazajöttem végre.
Nem éreztem felszabadultnak, megkönnyebbültnek magam, a fejemben lévő órarugó még mindig feszült, nem járt le, nem lazult el.
Nem így akartam a szabadságomra felkészülni. Gondoltam pénteken már lazulás lesz, összeszedjük a kolléganővel, hogy mi az, ami a következő két hétben várja majd, én meg szép csendesen partra futok az utolsó hullámmal, nem a sziklákhoz vág a víztömeg.
Este nyolckor csörgött a telefonom, hogy be kéne jelenteni a hét végére két embert dolgozni.
Hátanyád.
