Bé most csobban az uszodában a medencébe, úgyhogy kicsit csend van körülöttem.

Jó ám ez nagyon. A helyi uszoda. Uszodácska ugyan, de a célnak bőven megfelel. Különben most kísérhetném a Városba a fickót, meg vissza, vagy rághatnám a körmöm, hogy egyedül hogyan boldogul. Még a hideg is kiráz a gondolattól. Pedig sok korabeli kölyök jár egyedül. Mindegy. Nem baj, hogy nem kell.

Nem mondok újat: meleg van. Bé lent alszik, fent meg a pokol. eM meg sátorban a Tisza partján, holnap jönnek haza. Tegnap sikerült vele hosszabban beszélni (hiányzunk tán neki???? ááááá). Fogott pontyot, valahogy belement a víz a telefonjába, de anya, tényleg nem tudom hogyan, mert a sátorban volt, ja ott meg hatalmas kupi van, de egyedül vagyok benne, úgyhogy senki nem látja, jó, nem hagyok ott semmit, mindent összeszedek majd, otthon mi újság?, tegnap EKKORA vihar volt, a krvaannyát a villámoknak.

A múltkor éppen lenn volt a mólón, mikor nagyon közel odacsapott a ménkű. Kisgyerek korában félt a vihartól, azán kiültünk az ajtóba, az ölembe vettem és néztük, csodáltuk, beszélgettünk. Akkor elmúlt a félelme, de aztán anyósom megint visszahozta bele, bár nem akarta, de hát ő még jobban félt, szegény. Kihúzott mindent az áramból, meg még a kulcsot is a szekrényből, ami csak félig vicces duma.

És elromlott az egyik csónakmotor, úgyhogy most veszélyben van a mi túránk, amit a cangás nyaralás utánra terveztünk. Terveztem, mert A-nak kétségei voltak, fáradtságra hivatkozva. Őt asszem meggyőztem volna, de így most nem tudom mi lesz. A másik motorral nem szívesen menne, ez tuti, most még nehezebb dolgom lesz. Basszus.

Na, majd meglátjuk.

Meleg van.

Napok óta zsíroskenyeret vacsorázok dinnyével. Vagy dinnyét zsíroskenyérrel, ahogy tetszik.

Tegnap elvittem a bicajom a szerelőhöz, kutyagolhattam haza gyalog. Félúton már-már belevetődtem a pocsaras vízbe az egyik árokban, de aztán győzött az undor, hazaballagtam. Bé bekapcsolt ventillátorral és jeges limonádéval várt. Édesbogár.

Mi van még? Hát semmi. Fejben már félig az utazáson vagyok.

Komolyan mondom, a legjobban a hétfő reggeli "átbicajozunk a fővároson" etaptól tartok. Annyit elértem, hogy egy órával hamarabb indulunk el itthonról, mert keveselltem azt az időt, amit eredetileg erre a néhány kilométerre szántunk. Így aztán valószínűleg elüldögélünk a pályaudvaron majd. De inkább... Útvonalterv van, térkép van, önbizalom nincs, különösen, hogy gyerekkel leszünk, gyerekkel, aki alig jár a városban, még gyalog is, nemhogy bicajjal.

Jó, para leáll, időnk lesz, meg egyébként is, majd lesz valahogy.

Nnna.

Dinnyetime.