Már nem tudtam, mit olvasok. Már csak felismertem a betűket, de nem álltak össze szavakká, mondatokká, gondolatokká. Már-már leraktam a könyvet, amikor szagot kapott. Jött, mint a szélvész, csaknem ajtóstól, vigyorogva, aztán felismerte a helyzetet. Lelassított, óvatosan bejött, odamászott mellém. Megemeltem a takarót, mellémsimult, háttal. Fejét a karomra tette, összegömbölyödött. Nem szóltunk, csend volt. Egyszer odadugta a lábamhoz a jéghideg talpát, de nem volt erőm megpirítani, hogy már megint nem vett fel zoknit, papucsot. Élveztük az áramlást köztünk, a ki nem mondott szeretleket, biztonságot, melegséget. Nem aludtam el. Asszem ezen állapot elérése az agykontrolltanfolyamon már nagy siker. Azt vettem észre, hogy egy ütemben szuszogunk. Lebegtünk.
Arra riadtunk, hogy valaki becsukott egy ajtót. Felnézett, álmos szemekkel. Megértően megpuszilt, én is őt és kiment.
Jót aludtam az éjjel.
