Azt persze sosem tudhatom mikor törnek rám emlékek, de azt igen, hogy mitől.

Zene.

Főzés közben betettem a fülest és elmerültem.

Olyan zenéket hallgattam, amiket ie. nemmondommeghányban.

Discóba jártunk. Neeeem csilivili helyre, az egy másik volt a városban, utálta is egymást a két hely törzsközönsége. Viszont együtt voltunk ellensége egy harmadik hely látogatóinak. Na, ennek nemtom mi értelme volt, de így volt.

Az jutott eszembe, hogy vajh' milyen lenne egy buli, ott, az akkori emberekkel. Nekiálltam számbavenni őket, az érdektelenektől kezdve egészen a majd' vérszerződöttekkel együtt.

Kevertet ittunk, meg vbk-t. Sört is, de én azt nem szerettem. Fontosnak éreztük magunkat, magunktól.

A bácsi(!), aki a kantint üzemeltette. Bélabá'. A mai eszemmel már látom az elromlott életét, de akkor csak annyit figyeltem meg, hogy a sör kiadása után az esetek nagy részében kiszólt a kisablakon, hogy: Az üvegbetét nincs ám kifizetve!

De ne mindjárt a pincében kezdjük.

A buli egy nagy művelődési ház pincéjében volt. Soha, de soha nem mentem FEL a lépcsőn, mindig csak lefelé. Tőlem aztán erőlködhetett a kultúra az emeleten, engem aztán nem érdekelt. Eszembe se jutott MÁSKOR odamenni.

Pénztár, egy huszas a belépő, Tibibácsi, a rendező. Nagydarab ember, ő ezzel hatott. Néha elmentünk a földjére napszámba dolgozni. Neki olcsó volt, nekünk meg zsebpénz. Egyszer úgy leégett a hátam, hogy estére merő víz volt a pólóm a kifakadt vízhólyagoktól. Istentelenül fájt. De nem maradtam otthon, de nem ám. Senki és semmi nem tarthatott vissza. Megérte. Mindent és mindenkit elfelejthettem, miközben a kedvenc zenékre táncoltam. Nem kellett hozzá innom. Sose. Az csak a banda miatt volt és csak egy kicsi. Tényleg nem kellett. Csak a zene és a táncolás.

Vizes a pólód a hólyagoktól, szúr, ég, reped a hátad a leégéstől, valószínűleg egy lájtos napszúrás is dolgozik a fejedben, de csak pörögsz, forogsz és NEM érzed. Mikor vége a kedvencnek, felnézel és rád tör minden, újra, de az iménti tánc emléke is elég, hogy jó legyen. Kábítószer, naná. Most is az.

Szóval a pince.

Egyenes, meredek lépcső vezetett lefelé. Mégse emlékszem, hogy valaki legurult volna rajta, mert mondjuk elgáncsolta a szesz. Itt már fogadott az a jellegzetes pinceszag, amibe izzadság, olcsó illatszer, drága illatszer, kiömlött sör, olcsó (nem kannás!) bor párája is belevegyült. Leértél, kanyar jobbra. Balra a kantin, kicsit arrébb jobbra a vécé folyosója, amiről most inkább nem mesélnék. Kezdéskor még tiszta volt...

Szemben a terem. Nem volt az olyan nagy, de mégis terem volt, a kulturált szórakozás lehetőségével. Boltíves pince, mellette egy pici szobával, ami zárva volt. Többnyire. Körben a falak mellett szivacsfotelok, amolyan ráülsz és olyan, mintha a földön lenne a se..feneked. Klinkertégla-burkolat a falakon, szalámikő a földön. Ha nem figyeltél, akkor lefejelted a boltív alsó részét.

A terem egyik hosszabb falának közepénél a PULT, ablakkal a kantinra. Az ablak csukva, jó mély hely volt, sokmindenre alkalmas. Öööö pl oda lehetett tenni kabátot, fontosságot, ridikült, hm, az nem volt nekünk. És ott volt A DISCÓS, akivel nem ártott jóban lenni, hogy egy szemvillanásból is értse, milyen zenét szeretnénk most, most, most. Jóban voltunk. Rákerestem az imént az egyikre. Nemtom mit szólna, ha bejelölném. Talán nem is emlékezne rám, de ez nem baj. Egy kiscsaj a múltból... egy kiscsaj, aki feszt ugyanazokat a zenéket kérte, cserében hajlandó volt rajongani a DISCÓSért.

Édesistenem.

De jó is volt kislibának lenni.

A kantinban lévő bútorok olyan nehezek voltak, hogy még egy bepipult fickó se tudja a másikhoz vágni. Rönkök hántolva, lakkozva, legalább három centi átmérőjű betonvas(?) lábakkal. Odébbtolni se nagyon tudtuk, olyan nehezek voltak. Mert az öntudat aaaaaz nagyon jelen volt. Néha előkerült a bicska is, de azt Tónibácsi (róla még nem meséltem) gyorsan elkobozta a kiskakastól, de komoly kultusza volt a nuncsakunak is. Talán még most is meg tudnám pörgetni... Komoly felkészülés volt egy-egy zűrösebb időszakban és a fő ellenségek a cigányok voltak. Mert ne jöjjenek oda, mert balhésak, meg kell védeni a helyet. Ez volt, mit szépítsem? Mert akik odajöttek, tényleg balhézni jöttek. Így aztán divatba jött a kung-fu, meg az aikido, meg a tökömtudjami és kijártak a fiúk a környékbeli kiserdőkbe, gyakorolni. Komolyan, nem viccelek.

Hárman voltunk barátnők, akik odajártunk. Világoskék, csaknem fehér farmer, fekete ing, fekete cipő (bakancs, de csak télen). A Tyúk biztos rájön miért öltöztünk így. :)

Nem túl lányos, ugye? Le is néztük a pávalányokat, akik testvérek voltak, végtelenül soványak, hatalmas fejet tupíroztak maguknak a hat szál hajukból, állandóan rongyokban jártak, ami az utolsó divat volt. Hehe.

Kínos volt beismerni, mikor kiderült, hogy az egyikük jó fej...

Minap találkoztam egy sráccal, onnan. Illetve csak láttam, itt volt a faluban.

Egy sráccal. A SRÁCCAL. Hűűűűűaztazösszeborultmindenségit a szerelemnek. Fülig, orrig, fejbúbig. Mindegy volt mit csinál, találtam rá magyarázatot. Napokig ízlelgettem egy nekem mondott szavát. Most mosolygok az emléken, de akkor mindent jelentett.

Ugyanúgy néz ki most is. Úgy öltözik, úgy áll a haja. Tudjuk mit jelent ez. De hát akkor sokkal-sokkal többet láttam bele, mint ami egyáltalán az eszébe jutott azóta. Persze, savanyú a szőlő. Nem, nem savanyú, megkóstoltam. Éretlen, tartalmatlan, ízetlen. Nade, a szerelem vak, ugyebár.

Szerintem nem vak, mert a srác szeme... a szeme... áááááááááááá

Nnna.

Nem maradtunk reggelig, tízkor zárt a ház. Tinibuli, mi? Neeem, az négytől volt hatig.

Hazamentünk szépen. Még volt idő végighangoskodni a várost a buszmegállóig, nagyokat röhögni, andalogni, kinek mi jutott. Még bőven nem voltam 18 és ez akkoriban még számított a rendőröknél. Egy-két futásra még emlékszem. Pedig elég lett volna nekik odaállni a vidéki utolsó buszokhoz...

Szemezgettem kicsit abból, ami végigfutott az agyamon ma délelőtt. Nem siratom azt az időszakot, de jó volt ártatlannak lenni, ártatlannak olyan értelemben, hogy nem érdekelt bennünket a világ felnőtt része csak annyiban, hogy hagyjon bennünket békén. Hogy járhassuk, taposhassuk a magunk útját.