Lelki hidegrázás.
Lelki hidegrázás.
Mert kirúgta alólam a lábam, egyetlen meggondolatlan, felindulásból kiejtett szóval és később hiába követett meg és hiába tudom, hogy őszintén követett meg, a belsőm még mindig dermedt, fagyos, merev és látom magam kívülről, ahogy nézek, komolyan, nevetni képtelenül, mert süket csönd van bent.
ENNYIRE függök? ENNYIRE szükségem van rá? ENNYIRE senki leszek nélküle? A gondolatától élek, hogy velem van, hogy támogat, hogy vigyáz rám, hogy bármikor számíthatok rá? Ilyen mély sebeket kaptam gyerekkoromban?
Nem vagyok magam mostanában. Vagy EZ vagyok én, nem tudom. Félek attól, aki alakul bennem, nem szeretem. Harcoltam ellene. Harcolok még most is, de érzem, hogy fáradok. Éled bennem a gonosz, az érdektelen, az unott.
Csorognak a könnyeim, siratom a valamilyenségemet, ami volt. Sajnálom magam.
Merre haladok? Mi lesz velem belül? Álljak félre és figyeljem azt a nemszeretem embert, akivé alakulni látszom? Ha nem szeretem önmagam, az még rosszabb, de EZT nem tudom szeretni. Hasadni fogok? Belebolondulok az átalakulásba?
Vagy egyszerű keserűség ez?
Nem fogadhatom el a MOSTot. A most rossz. A MAJDot kell várnom. Igen, várnom, mert tenni nincs erőm érte. Már nincs. Kész, elfogyott. Mostmár segítsen más is. Én üres vagyok és érdektelen. Itt ülök a nagy sötét éjszakában és azt gondolom, hogy semmi értelme semminek.
De nem lehet. Valami még mindig arra kényszerít, hogy felkeljek holnap, hogy ellássam feladataimat. De gyenge vagyok. És még csak véletlenül sem oltottak belém kitartást.
De azt hiszem nagyot fogok zuhanni.
Ha nem történik VALAMI.
