Számításaim szerint most lesz fél órám, hogy ne kelljen meghallgatnom senki kimondott és nem kimondott gondolatát. Nehezen állok át. Az előbb a szomszéd csengőjének hangjára elmentem a konyhába a telefonomért, mert azt hittem az csörög.
Behoztam a télifagyimat is. Ez is mekkora hülyeség. Télifagyi. El se merem olvasni mi van benne.
Persze, a saját gondolatok ilyenkor nem jönnek. Reggel pontosan tudtam, hogy miként mesélem majd el az álmomat, de mostmár csak a foszlányok maradtak meg. Nem az álomból, arra emlékszem, hanem a mesélésből.
Mert álmodok mostanában és ez rendkívüli nálam. Mert általában olyan mélyen alszom, hogy semmire nem emlékszem.
Kétszer láttam már kétféle házat álmomban, ahová elköltöztünk. Az egyiknek tetszett az ősfás, árnyékos, sötétes környezete, de gempa volt minden az épületen és amerre néztem, csak a munkát láttam. A másik egyáltalán nem tetszett, főleg az emeletre vivő lépcső, ami a kanyarban nagyon szűk volt, a fokok meg az élükön álltak.
Aztán álmodtam olyat is kétszer, hogy kisbabám volt. Jó gyerek volt, türelmes, nyugodt, szemlélődő. Mind a kettő. Asszem lányok voltak.
A ma éjjeli meg...!
Uszodában voltam egy lánnyal. Jó érzés volt vele lenni. Jöttünk, mentünk. Úszkáltunk a hülyébbnél hülyébb medencékben. Emeletes medence. Méter széles, marha hosszú medence. Pici, kör alakú medence. És mikor kijöttünk, a lány elutasított valami lehetőséget, ezt nemtom mi volt, a Malek Miklós meg megkérdezte tőle szigorú arccal, hogy Miért?
Jézusom, a Malek Miklóssal álmodom. Nem mondom, jóképű csávó, de mégis.
Jöhetnek az álomfejtők.
Nem bánnám már, ha nem teremne több aggódnivaló egy darabig. Elleszek én a meglévőkkel is hosszan.
Köszönöm.
Ma megkérdezte anyósom, hogy mit szeretnék születésnapomra. Előtte beszéltünk arról, hogy nagyobb lábasokat kell előszednem, mert esznek a fiúk, mint a sáskák. Aszongya: kapsz új lábasokat.
Mondtam: eszedbe ne jusson! Az nem nekem ajándék.
......
Gáz lenne egy háromnapos hétvégét kérni valahol jóóó messze?
De egy pelerin-esőkabát is jól jönne, cangázáshoz.
Most nem jut több eszembe a kívánságokból.
A tutira nem teljesülőket fel sem sorolom. Minek?
Világbéke. Az kéne.
A belső világom békéje.
Hogy ne feszítsen már szét a lázadás, a szorongás, ne kelljen még ezeket is uralnom.
Majd.
De utálom már ezt a szót.
Ja! A cangámat is meg kéne renoválni már! Hehe. Az első kerék néha meglepetésszerűen leereszt. Tökig. Felpumpálom. Két hétig oké, kemény, aztán megint leereszt egy éjjel.
Lehet, hogy a macskák így fejezik ki az ellenszenvüket a vacsorával szemben, amit kapnak?
Letelt a félóra.
