Mikortól van a legrégebbi emléketek magatokról? Mekkorák voltatok? Vannak emberek, akik egészen elképesztő módon nagyon pici korukra is emlékeznek.
Hát nekem ez nem megy.
Kettő momentum van, ami most versenyez a fejemben. Nem tudom pontosan mikor voltak.
Az egyik az, amikor apám még kalauz volt és én nagyon büszke voltam rá. Felszálltunk a buszra és ő ült ott a kalauzülésben, adta a jegyeket, ellenőrizte a bérleteket (volt már olyan akkor? Bérlet?) Szerintem 2-3 éves lehettem. És a büszkeség miatt emlékszem.
A másik egy munka volt. Már akkor se voltam normális ugyanis. Jó nagy kertünk volt a ház mögött. Olyan nagy, hogy a Tehenes Miska bácsi (lövésem sincs az anyakönyvi nevéről) jött a lovával felszántani. Én meg ballagtam utánuk és szedtem az elmaradt krumplikat, amiket az eke kifordított. Olyan papucsom volt (citromsárga!), mint ami idén (tavaly?) jött divatba. Klumpa formájú, lyukacsos fejű. Mentem, mentem, bukdácsoltam a hantokon. Biztosan szóltak, hogy hagyjam már abba, de nem tudtam otthagyni FÉLBE a munkát. Mondom, hogy már akkor is hülye voltam. Még arra is emlékszem, hogy nagyon elfáradtam, bementem, eldőltem az ágyon. Elalvás előtt az utolsó gondolatom az volt, hogy koszos a lábam.
Aztán volt egy baba, amit apám hozott Pestről. Magyar ruhába öltöztetett, 15-20 centi magas, hosszú szőke hajú (volt egy darabig khm), kék szemű. Ezt a babát fürdettem nyári délutánokon az udvaron egy zománcos gyerekkádban. Emlékszem a mese ÉLMÉNYÉRE amit ilyenkor meséltem magamnak. Nem lehetett egyszerű nyár, mert az egyik ilyen délutánon marhára leégett a hátam, egy másikon meg megcsípett egy méhecske, amit a vízből mentettem ki (a hálátlan hülye!), úgyhogy az ügyeleten kötöttünk ki. A szomszéd Jancsi vitt be bennünket anyámmal a trabantján. Na, akkor nagyon megnéztem anyámat. Elénk akart volna furakodni valaki, nekem meg dagadt a kezem ezerrel, anyám meg felfújta magát és helyre tette a másik anyát.
Ez sokat jelentett. Ekkor tudatosult bennem, hogy anyám szeret engem. Mert ez nem volt egyértelmű, azt hiszem. Nővérem születése után kihordott még egy babát, meg is szülte, de Zolika (az akkor még talán kezelhetetlen) vércsoport összeférhetetlenség miatt nem volt életképes. Két hetet élt.
Ezek után jöttem én. Nagyon sok év múlva hallottam meg, hogy nem is tudta, hogy terhes, pedig már majdnem három hónapja a hasában voltam. El tudom képzelni, hogy nem akart még állapotos lenni. Túl közeli volt még a tragédia.
__________________________________________________________________
Egyszer meglógtam otthonról. Kicsit már ovis lehettem.
Ketten voltunk otthon, a nővérem, meg én. Ő nagyon beteg volt, lázas, aludt. Nade! Akkoriban kaptam, hosszú könyörgések után egy kiskutyát, Puszi volt a neve (nem röhög!). Korábban nyaggattam a problémámmal a nővéremet, de nem érdekelte, talán túl beteg volt, nem tudom. A párnája alá tette a kapukulcsot, biztos, ami biztos. Fejembe vettem, hogy a kutya éhen fog halni estig, míg anyám hazaér a munkából. Kiloptam a párna alól a kulcsot, kitoltam a kiscangámat, bezártam a kaput és elindultam.
Falu. Egyenesen kellett mennem. Mert hát persze, hogy anyámhoz indultam, aki a főutca túlsó végén dolgozott, egy nagy boltban. Hát kitől vártam volna a segítséget?
Emlékeim szerint roppantul óvatosan, figyelmesen mentem. Sarkon megáll, körülnéz, átmegy. Persze, a járdán. Ezt később az utcán tereferélő nénik is megerősítették. Meg a szomszédnéni is, akire tulképpen bízva voltunk. Aki, hozzánk indultában már csak a hátamat látta és mire visszament a bicajáért, már a por is elült a nyomomban. Anyámnál ért utol, a nagyboltban.
Hátööööö... Olyan gyorsan kisbiciklivel még nem tekertek végig egy falun, mint ahogy én anyám hatalmas kerekű járgánya előtt hazafelé. Nem bántott, nem nyúlt hozzám. Nem is kiabált, legalábbis nem emlékszem rá. Viszont visszaköszön ez a történet, mikor Bé (vagy régebben eM) felhív, hogy menjek haza de AZONNAL mert baj van a kutyával, macskával.
Ekkortájt lehetett az is, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy sír a nővérem és ez olyan nagyon ritkán fordul(hatott)t elő, hogy nagyon megriadtam tőle. Rá nemsokára kivették a manduláját. Halványan emlékszem a "hát ráhúzódhat a szívére!" kijelentésre. De utáltam, hogy ezt nekem nem magyarázták el!
Utáltam "kicsi" lenni a családban. Csak a hátrányait éreztem, az előnyeit sosem.
