"Újszülött kislányt hagytak szombat hajnalban az inkubátorban a szegedi női klinikánál. A baba az első vizsgálatok szerint egészséges. A rendőrség nem keresi az anyát. Ez az első eset, hogy csecsemőt tettek a 2000-ben átadott inkubátorba."

Már megérte fenntartani.

Megpróbáltam belegondolni. Megszülte, bebugyolálta és elvitte. Vajon mióta tudja legbelül, hogy ezt fogja tenni? Mi bírhatta rá? 

Még emlékszem. Mikor végre a kezembe kaphattam a gyerekeimet szülés után, idegenek voltak. Gyönyörűek, de idegenek. Azt hiszem még nem is szerettem őket. Persze, ölni tudtam volna értük, de szeretni... még nem. Óvni, ápolni, védeni, ellátni...azt igen. Működött az ösztön, ami arra indít, hogy vigyázzunk a kicsinyeinkre. 

Kezébe veszi ez a ... mi is? Nő? Anya? - szóval a kezébe veszi a mai újságot, meglátja a nyitó hírt, a nagy képet. Mit gondol? Hálisten, biztonságban van? Megjegyzi a nevét (amit szerintem nem kéne nyilvánosságra hozni). Vívódik? Elmenjek e érte? Megteheti, hiszen a törvény szerint nem követett el bűncselekményt. Talán a saját törvénye szerint sem. És ha jól belegondolunk: emberileg sem. Ha nem jelentkezik érte, akkor hat hét múlva nevelőszüleihez kerülhet a kislány. Felnőhet szeretetben, békében. 

Úgy legyen.

(Mielőtt félreértené bárki is: azt gondolom JÓL döntött az anya.)