Azúúúúgyvooolt, hogy elmegyünk a műsorra 11-kor. Évek óta megállunk egy órácskára hazafelé a Betlehemnél, iszunk forralt bort, beszélünk pár szót ismerősökkel, meghallgatjuk a verseket, aztán hazamegyünk. Közösségi ünnep. Nekem jót tesz.

De tegnap este A. azt mondta, mit mondta? nyöszörögte, hogy idén ne máááá, mert ő fáradt és sokat evett, meg álmos, meg nyűgös. De jövőre - megígéri! - jövőre megnézzük.

Hát jó - mondtam - gyerünk haza.

Nnnnna.

Fürödtem, bejött Bé, csibész a pofija, megfogja a kisszéket, átteszi a fürdőszoba másik oldalára, szembe velem, ujját az ajkára teszi, csendre int. Kimegy.

Bejön A., a nyakig begombolt legjobb öltönyében, lekuporodik a kisszékre, kinyitja a könyvet és olvas. Verset. Karácsonyit. Mikor vége, becsukja a könyvet, jön Bé, elviszi, hoz másikat. Ötször fordul Bé, ötször hoz új könyvet (egyszer eltéveszti a megbeszélt sorrendet).

Mikor vége, A. feláll, meghajol, kimegy, Bé bejön rendet rak, meghajol és kimegy.

Én meg ülök a hűlő vízben és és nem találom a szappant.

Pedig FÉNY az van. Sok.