...ami elzár mindent.
Kívülállóként élem az életem pár hete, komolyan, mintha kukkolós kamerán keresztül figyelném magam.
Ezt teszi a kő a gyomromban.
Muszáj bezárnom magam, mert ha mást beengedek, akkor bejön a fájás is, bejön sokkal keményebben, sokkal erősebben.
Így is pont elég rossz.
Csak így a jó is kint marad.
Ülök a koncerten, amit nagyon vártam már, és nem tudom átélni igazán. Győzködöm magam, hogy jóóó, engedd be, add át magad, de nem megy. Nem, mert visszatart a félelem.
Jövök-megyek, és feszt az jut eszembe, hogy amikor vele itt voltam... Hogy az jó volt. És nevettünk. Beszélgettünk. Lazultunk vagy komolykodtunk. Féltünk együtt, aztán vállat vontunk. Együtt.
----------------------------------------------
Most meg állok az ágya mellett és vigyázok az arcomra erősen. Kapaszkodik, akar még, küzd. Akkor ebben kell támogatnom, a magamnak tett ígérethez hűen. Hogy az lesz amit ő akar, én csak kísérem. Nem szólok bele, nem akarom irányítani, csak megyek vele.
-----------------------------------------------
De - ha több nem is jut - akarok még vele egy félórát, négyszemközt. Amikor elmondhat mindent, amikor kérdezhetek mindent, ami csak eszembe jut. Amit csak meg akar beszélni.
-----------------------------------------------
De nem ez kell.
Hanem koncert, bicajozás, lazulás, beszélgetés, csavargás, kajálás, nevetés...........
Ezek kellenek.
