Jövök haza tegnap, bicajozok a szokott úton, intek a Fiúnak az ablakban, mindig ott könyököl, mosolyog, visszaint, talán vár is, talán része vagyok a többi közlekedővel együtt az életének, és akkor az jut eszembe, hogy miért nem ő halt meg inkább, se gyereke, se családja, se szerelme, se munkája, se hobbija... talán semmije sincs, csak az idős anyja, aki gondoskodik róla, meg az ablak, a háromkerekű felnőttbicaj, amin néha, nagyritkán látom még tekerni lassan.... és majdnem visszafordultam, mert olyan iszonyúan elszégyelltem magam, hogy bocsánatot akartam kérni tőle.
Tudom, a gyász szakaszai, majd elmúlik.
MIKOR?
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
És eloltom a lámpát, leteszem a könyvet, ami kiesett a kezemből, mert elaludtam rajta, nagyon fáradt vagyok, megfordulok, alszom pár percet, aztán megébredek és kezdődik a szaladgálhatnék, a forgolódás, a számolás, a másragondolás, órát nem nézek, semmi értelme, várom az álmot, várom, hogy megnyugodjak, hogy aludjak végre, igazán.
Hetek óta.
