Zárt. Balra a ház folytatásában az épületek sorban: műhely, kiskonyha, disznóól, felettük galambpadlás. Jobbra a góré, utána a füstölő, a szenes. Szemben tyúkól, és a "deszkás". Régi téglából járdacsíkok, egy nagyobb placc a kiskonyha előtt.
A műhely. Hosszában csaknem végig gyalupad. Pedig asztal, nem tudom miért pad. A teteje fényes-keményre kopva, csakúgy, mint a fanyelű szerszámok nyele.
Hát itt kupi van, lássuk be. Legalábbis én annak látom a rengeteg vén szerszámot, fadarabot, tápai szatyrot. Mindenhol fapor, a sepregetés ellenére faforgács. Nagyapám mégis mindig tudta hova kell nyúlni. Nem szerette, ha bent vagyok, mikor dolgozik, de azt nem bánta, ha a küszöbön kívülről figyelem, ahogy nyelet tesz egy kapába vagy simára gyalul egy öreg szerszámmal egy deszkát. Akkoriban asztalos akartam lenni, hát persze. De mikor olyan jó illata van a fának! Olyan könnyűnek látszott, ahogy nagyapám tologatta a gyalut, amit én még el sem bírtam igazán.
A műhely sarkában belül pici kályha, mellette háromlábú kisszék. Aztán ott van még a cirkula, veszedelmes jószág és hangos és hatékony. Tarthattam a léc végét, mikor már kiért az ajtón, jó messze a géptől, mikor nagyapám méretre vágta. Néha kaptam szöget, deszkát, kalapálhattam. Mindenki úgy csapkodja az ujját, ahogy akarja.
A disznóvágás nagyobb része ebben a pici helyiségben zajlott. Az érdekesebb része, legalábbis. Különösen, hogy nekem a szomszédos kiskonyhában kellett lennem. Ide csak akkor juthattam át, ha szalajtottak valami tiszta edénnyel, vagy már este, mikor keresztapám - a hasán tartva az eszközt - töltötte a hurkát-kolbászt. Kemény munka lehetett. Fából készült a töltő, gyönyörű darab volt. És hasizomgyilkos.
És majd elfelejtettem: itt zajlott a pörgetés is. Állvány két keretnek, pergető, edények. Méz- és méhviaszillat, néha egy-két szédelgő méh. Egy fedelezővillát őrzök most is, szerettem leemelni vele a sejtek tetejéről a viaszt, hogy utána a kézzel meghajtott gépben kifolyhasson a méz, le a csaphoz, ahonnan aztán az ujjunkra csorgatva megkóstolhassuk a mézet. És újra és újra. És a keretek alatti tálcáról elvéve a mézes viaszt, lehetett rágni, kiszívni abból is a mézet. Nem emlékszem, hogy bármikor is fájt volna a hasam pörgetés után. Néha most is kapok lépet egy ismerős méhésztől, de az már nem olyan. Kellene a műhely, a méz- és viaszillat is. Na meg a gyerekkor önfeledtsége.
