Állok a tűzhely mellett, kavargatom a kását, csend van, mélázok, azonnal beugrik a kép:
- Megnézed?
- Ezt még főzzed kislányom.
Anyósom.
Nem sok kell hozzá, hogy még hátrébb ugorjak az időben. Gyerek vagyok, kicsi, de a locsolót már elbírom. Hajnal van, de legalábbis nagyon sötét még, fatűz van az öntöttvas üst alatt. Izgatott asszonyok gyülekeznek körülötte, egyikük hatalmas fakanállal kavarja a forró vizet, benne a kását, gőzfelhők gomolyognak. Néha kiemeli a kanalat, a többiek odanyúlnak, kóstolnak. Megtárgyalják, főzik tovább. Aztán elérkezik a PILLANAT és nem tudom elég gyorsan önteni a hideg vizet, a kút sem adja elég gyorsan a locsolóba, sietni kell, hát ELFŐL A KÁSA!
A jelentőségét nem értem, de igyekszem.
Addigra két férfi is ott toporog, segítenek átmosni a kását (Öntsed bátran! Még! Még! Lassan! Lassan! Jó!!!), egészen addig, míg szép áttetsző nem lesz a víz (a meleg víz nem vész kárba, belet mosok vele később, igen, én, keresztanyám felügyelete alatt). A rizs a kásaruhába (praktikusan tetrapelenka) kerül, batyut kötnek belőle, vihetem is be a kádba. Ott már vár a kikészített nyújtófa, felakasztom a batyut, hadd csöpögjön ki a maradék víz.
Mindenki megnyugszik átmenetileg, de később úgyis kiderül ha elfőtt vagy kemény maradt a rizs. Vagy pont jó.
Aztán már komolyabb szerepet kaptam, anyósom mellett már én kavartam a kását. Ő néha megnézte, véleményezte, aztán megint felgyorsult minden, a lényeg ugyanaz: kicsit roppan, de már nem nyers, hűtsed, hűtsed!
Most egyedül állok a tűzhely mellett, kavargatom, kóstolgatom, mikor jónak látom, hűtöm.
Esszencia. Ez lettem.
