Mostanában minden másképp történik, mint elképzelem. Teljesen igénybe vesz az alkalmazkodás az új helyzetekhez, amik nem nagy események, csak éppen mindig másik pályára löknek. Már nem is tervezek, hanem csak állok és várom a szelet, merről fúj. Az a legrosszabb, ha én vagyok az oka az irányváltásnak.
De tegnap végre VÉGRE! hosszú és harcos és nehéz előkészületek után az történt, amit elképzeltem. Fogtam a már régen elkészített eszközöket, hívtam a harcostársakat és mentünk. Végre senkinek nem volt MÁS programja (horgászverseny, lövészverseny, munka, táncfellépés, közösségi program), ÉN mondtam meg mi legyen.
Én dőltem ki elsőnek, bár erőm maradékaival még egy csatát megnyertem délután.
Takarítás közben becsípődött a derekam. Nem a villámló, hirtelen lecsapó fajta, hanem az óvatosan, sejtről sejtre harapó, először csak figyelmeztető, majd a kést a csontbahúsbavágó, ami földhöz vág, már amennyiban le tudsz dőlni, és nem állsz kétrét, megtámaszkodva az első tereptárgyban, amit elérsz. Harcostársaid odaugranak, segítenének, de csak a csillagos eget látod, meg a szomorú jövőt. Mostmár ÍGY fogsz élni, derékszögben, de legalább meglátod a földön, ha valami fontos, értékes kerül eléd, bár lehajolni úgyse tudsz érte.
Az első tudatos gondolat a betervezett és még el nem végzett tennivalótól való könnyes búcsú. A második a "Hogy megyek én le az emeletről?". A harmadik: "És ott milófaszt fogok csinálni, merre menjek meghalni, honnan könnyebb kivinni a testemet, aminek még mélyebb sírt kell majd ásni, mert ezt a derékszöget a patológus se tudja kiegyenesíteni." Már látod magad előtt az úthengert, amivel majd elsimítanak. Sárga legyen és csillogó a munkahengere. Felmerül még, hogy becsomagoltatod magad három paplanba és megkéred a jelenlévőket, hogy ugyan gurítsanak már le a lépcsőn, de nem a lenti cipősszekrény sarka miatt veted el az ötletet, hanem mert akkor odalent FEL KELL MAJD ÁLLNI. Halk, hangosabb, még hangosabb szitkok jönnek elő belőled. A lépcső egyébként is meredek, rossz konstrukció, hát még most. Szakad a víz a homlokodról, mire a tövébe érsz és még az az elégtételed sincs, hogy felnézz, mit küzdöttél le. Magányos harc ez, vagy te, vagy senki.
Már csak az ágyig kell eljutnod, ott meg vihogni támad kedved, mert hogy az úristenbe mászol bele, se leülni, se eldőlni, se oldalt, se háton, sehogy, sehogy, sehogy. Állsz ott, mint egy rosszul összecsukott colstok, várod a kegyes halált, az majd meg- és felszabadít. Bátorság, az kell ide, az a halált megvető fajta. Kiküldesz mindenkit. Hagyjanak. Majd szólsz, ha elhelyezkedtél - valahogy. Végre megvan a póz, ahogy NEM OLYAN ROSSZ, mikor eszedbe jut: egy fájdalomcsillapítóizomlazító nem ártana, de HAHA!, hogy veszed be félig tigrisfekvésben???
És eltelik szépen ilyen feladatokkal a délután. Estére kicsit jobb, már tompaszögben tudsz állni, fel is bátorodsz, háhá! kivasalsz. Igen, megcsinálod, ha ott halsz is meg, mert a jövő héten nem fogsz ráérni, megint.
Még írsz egy sms-t, lemondod a délutáni bicajozást, más dolgod van, az utolsó mondatodon dolgozol. Még bemar a válasz, miszerint "Negyven fölött nem vagánykodunk, pihenj!". Hát hol vagányság a takarítás, he???
Már csak az éjszaka van hátra. Soha, de soha nem kell kimenned éjszaka a vécére.* Majd most. De csak egyszer, mit rinyálsz? Soha, de soha nem kell tüsszentened hajnalban. Majd most. De csak egyszer, mit rinyálsz?
Reggel kinyitod a szemed, élsz még, fura, nem haláloztál el, mégis túl lehet ezt élni. De nem mozdulsz, nem mersz. Aztán mégis és azonnal megbánod azt a pillanatot, amikor nem hívtál takarítónőt.
*És nem tudod, hogyan érd el a feneked, mert nem csavarodik a tested vagy a kezed is rövidebb lett, hányszor megmondtad már, hogy bidé kell ide???
