(Erről a szóról mindig a Vuk jut eszembe. Az a két hülye liba. :D)

Bejegyzést ígértem az új kolléganőről.

Előrebocsátom: megszoktam, hogy egyedül vagyok az irodában és csend van, már a zeneszótól eltekintve. Szóval...

Hétfőn jött elbeszélgetni.

Kedden dolgozni.

Szerdán megkérdezte, hogy mit gondolok, kijövünk e majd.

Ma (csütörtök) azt nyilatkozta, hogy már a családhoz tartozónak érzi magát.

Most kéne behúzni a féket, mielőtt ideköltözik.

A szakmát ismeri, tudja. Nyilván sokat kérdez a sokféle ügyfélről, ez normális. (Meghatalmazásokat töltöget, az éppen jó, hogy elriadjon, mennyi és milyen ügyfelünk van. Egy mai jellemző mondatom: "Ő  a Cs Bt-ben dolgozik, vállalkozóija is van, a Bt beltagja a férje, aki főállású őstermelő." Hát ilyen viszonyok vannak, mit csináljak?)

Viszont észrevettem, hogy játszik a neten meló közben. A harmadik napon nem kéne. Szerintem. Meg ilyen hajtásban sem. Pont. Apósomnak még nem szóltam.

Túl közvetlen. Jött ma egy ügyfél, aki két cégben is érdekelt nálunk, emellett a házi informatikusunk, arról nem beszélve, hogy rengeteg deutériummentes vizet hozott anyósomnak ingyen, hogy meggyógyuljon. Ez a víz drága, nagyon. Szóval vele aztán tényleg...

Nem tegezzük le az ügyfelet, csak azért, mert az anyja lehetnénk korunk szerint. Nem.

Nem beszélünk bele a harmadik napon olyanba, amit még nem is tudhatunk. Nem.

Nem csinálunk úgy, mintha már örökbe fogadtak volna bennünket. Nem.

Viszont hallgatunk, figyelünk, tanulunk. Szerintem.

Válaszolunk, ha kérdeznek és nem, nem akarunk MINDENT jobban tudni, nincs mindenről véleményünk, ráadásul kilométer hosszú körmondatokban megfogalmazva.

Nem akarunk levest szedni az apósomnak, azzal a felkiáltással, hogy De hát olyan sok grízgaluska van még itt! Ehhez szerintem vagy házasságlevél vagy vérkapcsolat kell. Nem munkaszerződés.

Megdicsérjük a fiaimat, akik felbukkannak, hogy Nahát! De szépek! Jó kiállásúak! Okos szeműek! Udvariasak! etc

Szereti a zenéket, amiket hallgatok. Ez jó. Nem alapvető, de jó. 

Meglátjuk.