Kisgyerek kicsit hány, nagy gyerek nagyot. És nagyon.

Helyszín: a folyosó vége. Három ajtó határolja: a hálószobánké, a fürdőszobáé, a vécéé. A gyerek csak a mi szobánk ajtaján jutott ki. Nnna, a többit el lehet képzelni.

Ilyenkor ideges, ingerült, veszekszik, sárkányüvölt. Éjjel fél egy van.

Ha betegek, velem alszanak. Ő már rég aludt velem, rég akarta, tehát helyzet van.

Kérdezget, hogy mi lehet a baja. A józan eszem gyomorrontást/bélfertőzést sugall (láz: 37, ez nem láz), de magamtól is vizionálok vérhast, vakbélgyulladást (látom ám, ahogy perforál!), meg ismeretlen, de legalábbis mélyafrikai eredetű fertőző bélzabáló organizmusokat. Még jó, hogy sötét van.

Fogom a kezét, mert hideg és lám! engedi, de a hajához ne nyúljak! és ne, ne! simogassam a vállát, mert nem jó (emelkedő lááááz), de így, egymás kezében elszunyókálunk. VELE! Van tehát valami jó is a betegségben.

Arra riadok, hogy rohan, feltépi a vécéajtót és... háromnegyed 2 van.

Aztán csend, reggelig.

Elintézem a melóban amit muszáj és rohanok haza hozzá délelőtt 11-kor. Alszik. Szép. Csendes. A bakaszőrös nyakán látszik a szívdobbanása, kicsit szaporának találom, de ez a láztól van.

Leülök a géphez, dolgozok itthon tovább, de ráalszok a klavira. Bemegyek mellé, a helyemre, megébred, motyog, alszik tovább. Én is elalszom.

Arra ébredek, hogy kimegy, vécéajtó, de most nem hallatszik az erőlködés. Jó.

Visszajön, megmozdulok. Bocsánatot kér. Hogy felébresztett. Még meg is simogatja a vállam. Aludjak csak, semmi baj.

Nem alszom, hol a lázmérő? 38,5. Aha! Tehát ezért.

Lázcsillapító, Normaflore, hideg tea. Odaadom az új Pontyvilágot, olvass, ha van kedved. Olvas. Beleszunyókál.

A gyerekorvos szerint ez megy most a faluban. Hányós-hasmenős vírus. Amit eddig csináltam jó, ha nagyon hány adjak Daedalont.

Kicsibabám.