Ülünk a padon a Dóm téren, nézzük a csillagokat, hallgatjuk a harangot, beszélgetünk, néha felnevetünk.
Siettem haza, átöltöztem, busz. Várt a megállóban, éhesen. Ettünk thai kaját, sétáltunk, ültünk a padon a téren, beszélt.
Azt is elmesélte, hogy elakadt a programban valami, talán pénzhiány, talán emberi mulasztás, de az biztos, hogy nem tudja mikor és mi lesz a legközelebbi kezelés.
De lefoglalta a jegyeket a jövő évi előadásokra, engem melyik érdekelne?
Megegyezünk, közben kortyolunk egyet-egyet az otthonról hozott borból, nevetünk is, nagyokat.
Sétálunk tovább, nincs vita, nincs harc, nincs keménység, megegyezünk, jó, megnézzük az új vendéglátóhelyet, nem megyünk be, se időnk, se igényünk, de tudni akarja mi az.
Aztán beülünk a programra és élvezzük a verseket zenével tálalva. Tudom, hogy ő máshogyan látja, mást érez, máshogy élvezi, de ez mindegy. Neki jó, nekem jó. Máshogy, de jó. Ettől lesz jó elmenni vele (is) bárhová.
Az élmény közös, ebben is.
Már nem esik szó betegségről, jövőről, most a pillanatnak élünk, azt élvezzünk, mint gondtalan tinik.
Akik azért bejönnek a képbe kicsit, amolyan halk "itt vagyok" hanggal. De a legtöbb egy vállvonás amivel reagálunk. Ez a mi időnk.
Ki tudja mennyi van még?
