Azt a terhet idejekorán rám tette, hogy ha meghal, hamvasztást akar, sírkövet nem, hanem szórjuk a Tiszába a hamvait.

Amikor egy szombaton 6 órakor megszólalt a telefon már tudtam, hogy miatta hívnak.

Tudtátok, hogy leforrasztják a műanyag edényt, amiben a hamvak vannak?

Egy sportszatyorban hoztuk haza A-val. Buszon. OLYAN hideget régen éreztem. Talán még nem is.

Be kellett fogni a satuba, hogy ki tudjuk nyitni. Mert én nem voltam hajlandó tartani, míg A fűrésszel felnyitja.

A többi már szinte játék volt. Szólni mindenkinek, aki el akar búcsúzni tőle, felmenni a hídra, várni A-t, aki felevezett odáig.

Felnézett rám, aztán megfogta az urnát és megmerítette a vízben, hagyta, hogy a sodrás mossa ki a benne lévő port. Aztán az edényt is elengedte. Rátette a vízre a fehér virágokból készült csokrot, aztán csak ült a csónakban.

Ennyi volt.

A legtisztább kéz temette apámat.