Néha rám jön, hogy csináljak valamit, valami újat, attraktívat, szokatlant. Hogy alkossak. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de így lett például horgolt függöny a fürdőszoba ablakára. Egyszerű recehorgolással, de akkor is. Néha az is elég, ha átrendezem a bögréket az akasztókon vagy a borosüvegeket a konyhaszekrény tetején. Így lett tavaszi terítő a tévé alá, meg a karácsonyi is. Na, az nagyon szép lett. Nem művészi, hanem egyszerű és szép.

Egy időben papírmasszával szórakoztam, meg krepp papírból csináltam virágokat.

Mostanában blogot írok, ezt legalább nem lepi be a por.

Tegnap voltunk 17 éves házasok. Ezt a számot nem nagyon szokták ünnepelni, mi a nevezetes fordulókat se, csak fejben, meg pár szóban. És tök véletlenül tegnapra időzítettük a Bé-nek beígért "csavargunk egyet a városban" programot és tök véletlenül elmentünk a templom előtt, ahol a papbácsi összeadott bennünket. Református esküvőnk volt. Nem mintha mi akartuk volna. Sodródtunk az árral, néztünk ki a fejünkből, és azt hiszem azért hagytuk magunkat, mert nem volt fontos, hogy mi történik, azon kívül, hogy immár hivatalosan is együtt lehetünk. Így lett templomi esküvőnk, sátoros lakodalmunk, 250 fővel, csak a szűk család lesz ott kislányom, nem lesz nagy lakodalom, ne félj. Jó. A két hét múlva hozzánk látogató rokonnak meg jólnevelten bemutatkoztam, oszt kiderül, hogy ő is ott volt. Evvan.

Eredetileg őszre terveztük, aztán hirtelen mindent meg kellett szervezni, mert eM bejelentkezett. A papbácsi meg jó érzékkel beválasztott, mert abból az Evangéliumból olvasott fel, ahogy a babát terveztük elnevezni. A papbácsi egyébként is jófej volt, már csak azért is, mert négy fiút nevelt fel a feleségével, így aztán hiteles volt a házasságról a szózata. Ami marha hosszú volt, kitett magáért. Én akkor már ugye hat hónapos terhes voltam, de nem ez volt a gáz, hanem a meleg, a forróság és a lábamon végigcsorgó izzadmány, ami csikizett, de vakaródzni mégse illik az oltár előtt, A meg azt hitte azért billegek, mert ájulás környékez. Mindenesetre megkönnyebbültünk, mikor ránk hunyorított, hogy mehetünk.

Változó méretre kértük a ruhámat. A szalonos néninek a szeme se rebbent; nem közösítik már ki a házasságon kívül teherbe esőket.

Az újasszonyblúzomat én varrtam meg a Burdából. Bonyolult, nehéz munka volt, a tökegyszerű szoknyát hozzá meg rábíztam egy varrónőre. Mert ez így volt ésszerű. Ugye?

Boldog voltam. Még akkor is, mikor elhallgatott a zenekar és szúnyogok fellege lepte el a kedves vendégeket. Akkor főleg.

Fogalmam se volt, hogyan KELL egy menyasszonynak viselkedni. Hol lehet azt megtanulni? Lányos libegős kedveskedős sose voltam, kényes-fényes se, meg a habos-babos is taszajtott mindig.

Nem tudtam beletúrni a hajamba a Köbüki fejdísz miatt, meg a fél flakon hajlakk miatt. Amit másnap bő félórás áztatás után tudtam csak kimosni a hajamból.

Nem, nem voltam, nem voltunk tudatosak. Nem volt határozott elképzelésem a teríték színét illetően, a székekre kötendő masnik méretét illetően (hö, padok voltak), a lufik művészi elrendezése se érdekelt, sőt, az se, hogy az előző este megcsavart és felrakott papírcsíkok megszívják magukat harmattal és megereszkednek a nagy napra virradóan. Na, a tortát tudtam milyet akarok. Kiválasztottam a legnehezebb fajtájút, a gyepen meg nem lehetett tálalókocsit tolni, úgyhogy rögtönazonnal nehéz feladat elé állítottam a zuramat. Mert az úgy megy, hogy ő hozza a tortát, én vágom, kínálom, de azt nem lehet gyorsan, mert mindenki akar valami okosnak/viccesnek gondoltat mondani az ifjú párnak. Az ifjú pár meg mosolyog, először természetesen, aztán egyre vicsorgósabban, mennyien vagytok még? biztos mindenki kér?

Abban az évben még három lakodalom volt a szűk (haha, szűk) családban. Mind hamarabb jelentette be az esküvőt, de mi mindenkit beelőztünk az ismert ok miatt. A harmadikon már eM is ott volt, már úgy értem, babakocsiban.