Tegnapi elhatározások:
- Sütök ostoros rétest
- dolgozok itthon, mert a fiúk főznek úgyis
- kivasalok
Ehhez képest:
Reggel-délelőtt kimentünk a temetőbe, szigorúan az ernyős sármás kert felé. Most virágzik, gyönyörű. Nagyon szeretem, mert világos, egyszerű, egyértelmű virág.
És világít a tavaszi napfényben és szép és az enyémeket lelegelték a későn megnyírt tyúkok.
Aztán sütöttem, ez legalább megvolt a tervből. Jó lett, finom lett, bár először próbálkoztam ezzel a kaláccsal, mert nevével ellentétben köze nincs a réteshez, de ez nem baj. A fiúk meg főztek, halászlevet, meg rántott halat, meg krumplisalátát. Alig fértünk el a konyhában, de ez is jó volt.
Ebéd után A nagyon elpilledt, azt mondta másfél órát szundít. Hát lett belőle három. Nem baj, olvastam mellette a fotelban, béke volt, napsütés és csend, mert Bé elment csavarogni és eM is aludt. Korán kelt, horgászni volt. Fogott is balint, de arra tilalom van, bár az élmény legalább megvolt.
Aztán veteményeztünk. A készítette a vetőágyakat (haha! ő se tud egyenes sort húzni!), én elszórtam a magokat. Közben, hogy ne érezze, hogy hajtom, nekifogtam megnyírni az aranyesőt, de ez végül teljes lecsupaszításig fajult. Én nem tudom. Tavalyelőtt megnyírtam, hogy majd virágzik, sokat. Hát nem. Tavaly nem nyírtam meg, hogy majd virágzik, sokat. Hát nem. Most egy kicsi karóka áll ki a földből, de nem féltem, majd összeszedi magát, eeeezt kiírtani se lehet.
Már készen voltunk, majdnem sötét volt, mikor szólt A, hogy menjek, nézzem már meg milyen aranyos vietnámi csüngőhasú malacokat vett a szomszéd, ott kocognak a kertjében, ni! Nézegettük őket, a denevérek meg vadásztak a fejünk körül, már sötét is volt.
Bejöttünk, engedném le az utcai redőnyt, nem mozdul.
Ez is basszus.
A ideges lesz.
Bé javasolta, hogy MA ne mondjuk meg neki.
Hát az nem jön be bogaram, muszáj.
Jön A, cibálja, nem jó.
Hozza a létrát, felmászik, szerszám kell.
Kimegy. Hangosan nevetve szól, hogy menjek már, ilyet még nem láttam.
A három malac a mi füvünkön legelget békésen.
Telefon, nem tudjuk a számot, már fél kilenc, ki tudja? Felhívom, segít, nem jó, egy öregember veszi fel, nem a szomszéd, aki nem itt lakik. (Később kiderül, hogy más néven, mint ahogy kerestem, benne van a száma telefonomban. Hülye.) A tanakodás ideje alatt guggolunk Bével a sötétben a füvön (ő már pizsamában), fejlámpával viágítva a malacokat, akik hárman vannak, feketék, mint az ördögök, sasolnak a bokor alól és néha azt nyilatkozzák: ö.ö. Tanácstalanok, mint mi. Bicajra ülünk, elmegyünk a szomszédért, jön a lánya, meg annak a barátja, aki közel állhat a malacnéphez, mert nagyon beszéli a nyelvüket. Közben a Spuri besegít, megszidom, de kiderül, hogy nem volt az rossz dolog, mert a három kismalac megtalálta a hazafelé vezető lyukat a kerítésen, amiről nem is tudtunk. Ott szurkolunk a kerítés mellett, hogy be tudják őket csukni, mert reggel biztosan nem érünk rá malacot hajtani, mikor rikkant a srác: Megvan! Becsuktam!
Bejövünk, nevetünk, A úgy dönt megvacsorázik mielőtt a redőnyhöz fogna, de nem bír enni a nevetéstől. Hosszan nem bír.
Aztán a redőny megembereli magát: átbillen, nem kell szétszedni.
Pezsgőt bontunk, zárjuk a napot.
